Szobrot kap az 1848-as forradalom tragikus sorsú házaspárja, Maderspach Károly és Franciska

Károly és Franciska 1830. július 19-én Ruszkabányán kötött házasságot. Öt gyermekük született: János, Viktor, Antónia, Líviusz és Sándor. „Franciska asszony nagy tisztelettel és megbecsüléssel volt férje iránt, mindenben mellette állt és segítette. Boldog volt, hogy ilyen nemes gondolkodású emberrel oszthatja meg az életét” – foglalta össze a családról készített ismertetőben Maderspach Katalin.

1848 márciusában a Maderspach-vállalat vezetői és a ruszkabányai lakosság egyértelműen a forradalom oldalára áll. A hazafias mozgalom központja a Maderspach-ház volt, a vállalat üzemeiben a szabadságharc számára készítettek fegyvereket, és minden rendelkezésükre álló eszközzel segítették a szabadságharcot, két Maderscpach-fiú is beállt a szabadságharcosok közé.

A világosi fegyverletétel után tömegesen szétszóródó, Ruszkabánya felé menekülő honvédeket és tiszteket élelemmel és ruházattal segítette a család. A menekülők utolsó hullámával érkezett meg Bem tábornok, akit Maderspach Károly nagy tisztelettel, de egyben nagy aggodalommal is fogadott, mert súlyos osztrák megtorlástól tartott – nem alaptalanul, ugyanis augusztus 22-én bevonult az osztrák katonaság Ruszkabányára, és azonnal azt kérdezték, kinek a házában szállt meg Bem. Károly nem titkolta, hogy náluk.

Ezután őt és a családját is fogolynak nyilvánították,

Férje, akit a szabadságharc leverése amúgy is kétségbe ejtett, a szörnyű megaláztatás hírére önkezével vetett véget az életének. Ez megpecsételte a család és a bányavállalat további sorsát is.

Haynau – a kegyetlenkedéseiről hírhedt „bresciai hiéna”, aki többek között az aradi 13-ak kivégzését is elrendelte – bosszúja többszörösen érte a családot. Maderspach Károly testvére, Maderspach Ferenc honvéd őrnagy az 1849-es téli hadjárat során életét vesztette, bajtársai Zsombolyán temették el. Haynau ki akarta hantoltatni és felakasztatni a holttestét, de a zsombolyai nép ezt a gyalázatot megakadályozta. Ekkor fordult haragja Maderspach Károly családja ellen.

Az iszonyú sokk után, ami Maderspach Károlyné Buchwald Franciskát érte, vissza kellett térnie családjához, a dombegyházi pusztára, ahol „az élet új értelmet kapott.”

A Maderspach házaspár mellszobrainak kalandos élete

Ferenczy István Rimaszombatban született 1792-ben, Rómában tanult szobrászatot. Ott találkozott Széchenyi Istvánnal, aki arra bíztatta, hogy jöjjön haza. Ettől kezdve életcéljának a magyar nemzeti szobrászat megteremtését tekintette, ehhez pedig meg akarta találni a magyar márványt. Kitartóan kereste, végül Ruszkabánya mellett, Ruszkicán bukkant a művészeti célokra alkalmas anyagra.

Ferenczy István 1828-tól kezdődően hónapokat töltött Ruszkicán, a márványt fejtve.

A szobrok sorsa később kalandosan alakult. Franciska a hőn szeretett férj és apa emlékére Károly szobrát vasból kiönttette Ruszkabányán, és a családi feljegyzés szerint minden gyermeke kapott egyet. Jelenleg egy példány ismeretes a Hadtörténeti Intézet és Múzeum gyűjteményében. A Franciskát ábrázoló szobor bronzba öntésre került 1909-ben, a vesszőzés 60. évfordulóján. Márvány foglalatban állították fel Ruszkabányán, de később megsemmisült. A bronzba öntéskor készített gipsz másolatot azonban a család tagjai azóta is kegyelettel őrzik.

A komoly művészettörténeti értéket képviselő szobrokról a család és az utókor számára való megőrzés érdekében másolat készült bronzból:

• Franciska családban őrzött gipsz szobráról,
• valamint a hadtörténeti múzeum engedélyével Károly ott található aranyozott vas szobráról is.

Így lehetővé vált, hogy az egymást szerető, tisztelő, egymást mindenben segítő, az 1848–1849-es szabadságharc támogatásáért megtorlást elszenvedett házaspár szobrai végre egymás mellé kerülhetnek egy méltó helyen – Dombegyházon, ahová életük, gyermekeik sorsa is szorosan kötődött, ahol megélhetést találtak, megpihenhettek, felszabadulhattak és ahol emléküket már korábban is őrizték.

Az elkészült bronz szobrokat a család leszármazottja, Károly és Franciska ükunokája, dr. Maderspach Katalin Dombegyháznak adományozta azzal a kéréssel, hogy őrizzék tovább, helyezzék el méltóképpen és tegyék lehetővé, hogy az utókor leróhassa tiszteletét az emlékük előtt.