Megy-e a világ a könyvekkel elébb?

Sírni kell, mert a helyzet siralmas. Minden szó és kép úgy szorítja össze a szívet és a tüdőt, mint a modern kor közkeletű mérgei, stressz, nikotin, stimulánsok. De nekünk a magyar betegségünk okozza ezt a belső üvöltést, ezt a külső képmutatást, ezt a nemzeti önazonosság-tudatlanságot. Belső vérzésünk van magyar barátaim, és ebbe bele fogunk pusztulni. Íme, a sorsunk. Együtt volt egy nemzet, kincs, kultúra, milliók, de most már messze van, ámbár csodás, de elmúlik, most még így néz ki, aztán szépen meghalunk, Erdély megváltozik, majd egy emberöltő múlva Száraz György és Tóth Zoltán sorai és képei archív barna anyagok lesznek.
Láttam Erdélyt a fotókon, de nem látom az erdélyieket. Magyarokat, szászokat. Lapos fények kúsznak ezeken a tájakon, hajnali és alkonyi sugarak. Fáradt gyönyör, amely nem tudja, milyen napra kél, törékeny vén csóva, amely mintha mindennap utoljára világítaná meg a Székelykőt. Ezen a tájon nem ragyogja be a Nap a napot, akkor merészkedik csak elő, amikor üresek az utcák, amikor alszik a táj, ébredés előtt, nyugovóra térés idején. Sehol egy ember. Mintha Erdélyben nem maradtunk volna. Talán nem is vagyunk? Akik vannak, dolgoznak, küszködnek, családot fenntartanak, nem tolakszanak a kamera elé. Kevés arcot mutat ez a könyv, mintha szégyenérzet fojtogatná az embert, mindannyiunkat, amikor az erdélyiek sorsáról van szó. Mintha kerülnénk a szembenézést velük, magunkkal, a helyzettel, mintha nem mernének farkasszemet nézni ők velünk, ők magukkal.
Ezer éven át Erdély táplálta Magyarországot. A havasokból zúgtak le a folyók, fával, sóval, arannyal, gyapjúval megrakodva jöttek a hajók, és elterült a víz az Alföldön. És jött az erdélyi ember, a túlélés mestere, és mutatott valamit az alföldi embernek, tudást hozott, know-how-t. Fordított a sorson, ha tehette, mint Gergely István csíksomlyói plébános, akit nagy megtiszteltetés, hogy magam is ismerhetek. De a mi nyavalyánkra orvossága neki sincs. Mert ott van a gyógyíthatatlan baj, hogy a kettős állampolgárok valójában mi vagyunk, itt az anyaországban. Egyszerre ennek a kis egyharmadnyi országnak az uniós polgárai és egyben a nagy Magyarországnak örök lelki állampolgárai, márpedig ezt a skizofréniát elviselni 84 éven át generációkat nyomorított meg, és még fog, vagy nem fog, kinek-kinek lelki terhe szerint. Mi lehet Erdély csodája? Mi magunk és ők, együtt. Hogy miként? Biztos van még valamilyen megoldás. Pálffy István