Biztonságpolitikai szakértő: a terrorizmus ellen nincs gyógyszer

– Hogyan lehetséges, hogy annak ellenére, hogy az elmúlt másfél évben két súlyos terrortámadás is történt Franciaországban, épp a tömegeket megmozgató nemzeti ünnepen nem figyeltek oda a hatóságok?

– A kérdés feltevésekor még semmit sem lehet tudni az elkövetőről túl azon, hogy állítólag tunéziai származású nizzai lakos volt, ezért mindannyian csak találgatni tudunk. Az viszont terrorelhárítási és rendészetpszichológiai alapvetés, hogy a magányos merénylőnél nincs veszélyesebb. A rendelkezésemre álló információk alapján azt nem merném kijelenteni, hogy a francia hatóságok nem figyeltek oda, minden ilyen ítélkezés igazságtalan lenne.

Azt mindenkinek meg kell értenie, hogy egy magányosan tevékenykedő, a tervet egyedül kidolgozó, társakkal nem rendelkező terrorista által végrehajtani szándékozott merénylet megelőzésének nagyságrendekkel kisebb az esélye, mint abban az esetben, ha egy csoportról beszélünk. Egy több tízezer fős ünneplő tömeg olyan lágy célpont (soft target), amit nem lehet 100%-os biztonsággal megvédeni, főleg nem egy öngyilkos merénylővel szemben.

Az átlagember (valahol jogosan) azt várja az orvostól, hogy meggyógyítsa. Ugyanígy azt várjuk a terrorelhárítótól és a rendőrtől, hogy megvédjen bennünket a terrorcselekményektől. De – hogy az egészségügyi hasonlatot folytassam – a rák még mindig a második legelterjedtebb halálok. Az életmód helyes megválasztásával lehet csökkenteni a kockázatát, de nincs garancia arra, hogy elkerüli az embert. A terrorizmus is ilyen: sajnos nincs rá gyógyszer. Csökkenteni lehet a merényletek bekövetkezésének valószínűségét, de nullára redukálni, legalábbis jogállami kereteken belül nem.

– Előfordulhat, hogy az incidensek nélkül lezajlott futball-Eb után „kiengedtek\"?

– Személy szerint biztos vagyok abban, hogy a francia nemzeti ünnep legalább olyan figyelmet kapott a rendvédelmi erőktől, mint az Eb. De egy zárt teret (stadiont és annak környékét) sokkal egyszerűbb biztosítani, mint egy több kilométeres sugárutat, ahol tízezrek jönnek-mennek.

– Megkockáztatható a kijelentés, hogy a francia hírszerzés és a rendőri szervek egyáltalán nincsenek a helyzet magaslatán?

– Amint azt említettem, egy magányos, mindenre elszánt, az önfenntartás legelemibb ösztönével sem rendelkező öngyilkos merénylőt a világ legfelkészültebb elhárítói és rendőrei sem tudnak minden esetben megakadályozni abban, hogy végrehajtsa a tettét. Mostanában mintha divattá vált volna a francia rendészeti szerveket szakmai inkompetenciával vádolni, de szinte biztos vagyok abban, hogy egy hasonló esetben sem az amerikai, sem a brit, sem az izraeli szolgálatok nem lettek volna eredményesebbek. Feltéve persze (és ezt továbbra is hangsúlyozom), hogy a terroristának nem voltak társai, és körültekintően készült fel a támadásra.

– Egyáltalán van arra esély, hogy az ilyen és ehhez hasonló merényleteknek elejét vegyék?

– Lásd az első bekezdést: az ilyen merényletek megelőzése gyakorlatilag a szerencsén múlik. És ahogy mondani szokás: a terroristának elég, ha egyszer szerencséje van. Nem tudhatjuk, hány eredményes felderítés volt, lehet, hogy 99, de ez volt a századik...

– Mi lehet a megoldás? Életszerű, hogy valamilyen formában fokozottan megfigyeljék a muzulmán bevándorlókat?

– Egyetlen demokratikus jogállamban sem képzelhető el, hogy pusztán vallásuk miatt fokozott megfigyelés alá helyezzenek tömegeket, legalábbis hivatalosan, kinyilatkozva nem. A másik kérdés, ami ugyancsak megosztja a közvéleményt és a szakembereket is: a bevándorlók veszélyesebbek-e, vagy a már Európában élő, több tízmilliós második-harmadik generációs muszlim közösség? Az európai terrortámadások elkövetői között statisztikailag több a már itteni állampolgárnak született merénylő, mint a friss bevándorló. Akkor kiket figyeljünk meg? Arról nem is beszélve, hogy csak Franciaországban hatmillió muzulmán van, Németországban négymillió. A világon összesen nincs annyi titkosszolga és rendőr, amennyit ez a feladat igénybe venne.

Ami a megoldást illeti, sajnos nincs receptem. Tudom, nem leszek népszerű ezzel a kijelentésemmel, de tetszik, nem tetszik: a terrorizmus egyre inkább a hétköznapjaink részévé válik, s meg kell tanulnunk ezzel számolni otthon, nyaralás közben és bevásárlás alatt is. Talán itt az ideje, hogy az egészséges életmód és táplálkozás népszerűsítéséhez hasonlóan az illetékesek fontolóra vegyék a széles közvélemény felvilágosítását arról, hogy hogyan kell terrortámadás esetén viselkedni, melyek azok a jelek, amikre oda kell figyelnünk, hogyan csökkenthetjük a hasonló merényletek bekövetkezésének esélyeit. Ez legalább annyira közszolgálati jelentőségű lenne, mint az, hogy együnk több zöldséget és gyümölcsöt, mint húst.