Idill

Cigány is van, a legutolsó szám alatt laknak, egy lógó szoknyájú asszony öt vagy hat gyermekkel. Nincs velük baj soha, a férfi bolondja a lónak, egész nap a nagy fejű, nagy fogú állattal bajlódik. Derékig kihajol a hátsó ablakon, s krumplihéjjal eteti a tenyeréből. A Petres Mózsi bá fia viszont meg van bolondulva, mióta fejébe vette a tangóharmonikát, egész áldott nap azt nyöszörgeti, hogy nincs nyugta tőle senkinek. A két öregasszony alig érti egymás szavát, igaz, nem a mondandó, csak a beszélgetés a fontos. Mögöttük arasznyira nyitva az ajtó, láthatja akárki, nem tétlen pletykálkodnak, csak a jószomszédi viszonyt fenntartandó kiabálnak át egymásnak. Hogy látta-e, mekkora televíziót hurcolásztak a tegnapelőtt a fiatalok, akik a Pali Pista – isten nyugtassa – lakását vették meg. Kölcsönből élnek azok, fordul meg a kiáltás, nem lesz ennek jó vége. Az öregasszonyokat az odakapó rántás szaga visszaugrasztja a konyhába, később még kijönnek, s elkiabálják egymásnak, hogy Pali Pista milyen áldott kezű ember volt, hiába, a szakma az szakma, mindent meg tudott javítani, lámpát, zárat, telefont. Ha nem volt épp részeg, az ital vitte el, s a betegség. Délután Józsi bácsi kihúz egy kék gumislagot, és meglocsolja a zöldhagymaágyásokat. Bújik szépen, csak az idő tartana ki, s ne kellene mindig öt vagy hat cigánygyermeket ügyelni a vetemény körül. Nagyot köszön Kelemen tanító úrnak, diplomás ember, meg kell adni a tiszteletet. Csak ideje lenne, hogy megnősüljön, párosan szép az élet. És szép ez a vasárnap este is, békésen eseménytelen. Ami nem kis dolog egy ilyen tízemeletes tömbházban, ahol negyvennégy család lakik egymás feje fölött.