Hibridváros

Néhány kívül rekedt nyomorult kimarjult tagokkal aprópénz után kalimpál, az elhaladók adnak nekik, hogy szerencséjük legyen. Föld alatt visz tovább az út, az örökké rajzó, ide-oda loccsanó tömegben valaki a lábamra lép, nem kér elnézést. Valakinek a lábára lépek. A metró elektromos forgókapuja megzavarodott, vagy én kezelem hibásan, a kövér jegycsípő ordít, nem értem pontosan. Itt mindenki hadar, ismeretlenek szólítják meg egymást, aktuálpolitikáról vitázva, míg zöldre nem vált a jelzőlámpa. Itt mindenki babkávét iszik a járdán, akrobataügyességgel egyensúlyoznak eldobható poharaikkal a forgalomban. Itt mindenki dudál, hatalmas szuvas gödrök az úttesten, rendszeresek a koccanások. A harmincas évek pénzarisztokráciájának szmogtól bemocskolódott falú palotái, csicsás díszítésű templomok négysávos autóutak kereszteződésében, beláthatatlan méretű, sikátoros tömbháznegyedek, acél és üveg irodaházak. Itt pöffed Európa legnagyobb szörnyépülete, Champs Elysées-nél szélesebb sugárútjaival, a város cipészből diktátorrá avanzsált egykori főépítészének eltakarhatatlan agyréme. Itt van a legbarátságosabb kiskocsma és kifőzde, benne nevetségesen olcsó a sör és a babfőzelék fasírttal. Lehetetlen megállapítani, tetsző-e vagy nyomasztó a város. Mintha gondolkodna helyetted, fölpörgetett iramban marionettként rángatna suhanó utcáin, mosollyal váltott szitkozódás közepette. Biccent felém a kövér jegyszedő: – Jöjjön még! Vagy ne.