Erdély univerzális érvényű alkotója, Székely János

2019. május 07., 16:24 utolsó módosítás: 2019. május 07., 17:02

A kilencven évvel ezelőtt Tordán született, felnőttként Marosvásárhelyen élt és alkotott Székely János a magyar irodalom történetében egyedülálló módon minden műnemben rendkívüli jelentőségű és egyetemes érvényű műveket hozott létre.

Fotó: Facebook/Székely János író

A versek, regények, elbeszélések, drámák, esszék, jegyzetek egy teljes és szerves gondolati és művészi univerzum egymást kiegészítő és értelmező alakzatai. A különböző műfajú és formavilágú alkotói megnyilatkozásokat a mélyükben rejlő egyéni világkép és létértelmezés egységesíti.

Székely János művészetének eredője ez a személyes világkép, más megközelítésben pedig az a lényege, a legfőbb közlendője.

Élete során több alkalommal vallomást tett arról, hogy a leghőbb vágya mindig is a világ megértése, a valódi világ megmutatása volt, hogy teljes világképét igyekezett belerejteni az irodalomba. Egy olyan filozofikus hajlamú alkotó volt, aki, egész életében, felismert igazságai kimondásához kereste az adekvát irodalmi formákat? A tudatosan végiggondolt, rendszerszerűen építkező világkép néhány eleme már a korai versekben felismerhető, végső formájában pedig a posztumusz esszékönyvben, A valódi világban áll előttünk.

A világot haláláig egységes egészként igyekezett látni és láttatni, miközben a hatvanas évek végétől már maga is szembesülni kényszerült az egész-elvű gondolkodás és a romantikától örökölt, de a klasszikus modernitás által megújított, a lét és a világ elvesztett totalitásával szembe legalább az esztétikum totalitását állító művészi magatartás válságával.

Székely János a maga költői világát az ötvenes években a klasszikus modernség világirodalmi és magyar irodalmi hagyományaira építve, az egyidejű mitikus és éncentrikus világteljesség vonzásában hozta létre.

Létérzékelését és helyzettudatát a hatvanas évek végére már az illúziótlanság határozza meg, de világnézeti és morális okokból a költészeti dezillúzió esztétikájától visszariadt. A hetvenes évek elején tulajdonképpen lezáruló költészete érintetlen mindattól, ami a magyar lírafejlődésben épp azoktól az évektől kezdve lezajlott, így nem is kérhető számon rajta. Életművének hangsúlyozottan morális tartalmú, értékeket állító üzenete sohasem mások nevében, képviseletében fogalmazódik meg, a magyar lírai magatartás-hagyományokból folytatja és magáénak vallja a konfesszionálist, ugyanakkor minden küldetéstudata ellenére kerüli a váteszit.

Költészetének legjobb darabjai (például: a Tükör előtt, Taceamus, Előhang, Sajnálj meg engem, Ardzsuna kérdez, Szerelem, A régi tűz, Ígéretekkel és kényszerekkel, Semmi-soha, A vesztesek) az 1945 utáni magyar líra élvonalához sorolhatók.

A gondolati, filozofikus lírában nem túl gazdag magyar irodalom egyik kincsesbányája (lehetne) Székely lírai életműve, még azzal együtt is, hogy a filozofikus gondolatmenet esetenként a versszerűség rovására érvényesül.

Székely János szépprózája – Soó Péter bánata (1957), Az árnyék (1967),A nyugati hadtest (1979), A másik torony (1988) – nem túl terjedelmes, de az életművön belüli súlya, jelentősége annál nagyobb, még ha az utókor mindeddig ez iránt mutatott is a legkevesebb érdeklődést. Elbeszélésmódja nem szakított még teljes mértékben a történetközpontú, valóságanalóg és a lélektani realista próza eljárásaival, de művei epikai struktúráját már a létösszegző, ontológiai irányultságú és atmoszferikus, lírai hangoltságú, illetve mitizáló európai és magyar próza alakításmódja is ösztönözte.

Az autonóm személyiség létezésének társadalmi meghatározottsága már Az árnyékban is az ábrázolás tárgyává vált, de még inkább az emberi lét és társadalom alaptörvényeit modellezik A nyugati hadtest történelemidéző novellafüzérének történetei, A másik toronyban pedig már nem is a személyiség, hanem a kollektív sors kerül a megjelenítés középpontjába.

A tárgyias intellektualizmus és a mitikus jelentés irányába táguló példázatosság ötvözésével egyszerre moralizál (a legnemesebb értelemben) és gondolkodtat a szerző, aki önéletrajzi ihletésű, mégis teremtett világa implikált elbeszélőjeként nemcsak elbeszéli egykori élményeit, de folyamatosan reflektálja is, miközben az olvasóval is párbeszédet kezdeményez.

Székely a hagyományos és a modern ötvözésére törekvő írói programja a prózai műveiben, főként a Soó Péter bánatában és A másik toronyban valósult meg a legharmonikusabban és ugyanakkor a legizgalmasabban, esztétikailag a legérvényesebben.

A dráma Székely számára éppúgy az önelemzés, a személyes vallomás eszköze is, mint a vers, a próza vagy az esszé. A modell értékű történelmi helyzetekben gyötrődő hősök általánosítható morális dilemmáiban, ha nagyon kutatnánk, rendre felfedezhetnénk az alkotó személyes sorsának stigmáit is. Drámai alkotásai szinte mindegyikében, nemcsak a ma is népszerű és sokszor játszott Caligula helytartójában „a társadalmi gúlán belül létező ember morális szorultságát” igyekezett Székely megmutatni: a személyiség autonómiájának lehetőségeit a hatalom szorításában.

A versformában írott történelmi tragédiákhoz ragaszkodva drámaíróként is egy már klasszicizálódott, önmagát meghaladott eszményt igyekezett megőrizni és tovább vinni, de mind az ötvenes-hatvanas évek egyéni karakterű drámai kísérletei (Dózsa, Profán Passió, Irgalmas hazugság), mind a hetvenes-nyolcvanas évek parabolikus jellegű történelmi drámái (Caligula helytartója, Protestánsok, Vak Béla király, Mórok) szükségszerűen viselik magukon a műnem XX. századi formaváltozásait, s inkább csak külsőségeikben őrzik a klasszikus tragédia formai sajátosságait. A hagyományos drámai cselekvés és konfliktus általában éppúgy hiányzik belőlük, mint a katarzist rejtő heroikus megoldások:

Székely az értelmes cselekvés esélyei iránt kételyeket támasztó műveivel olvasóit, nézőit elgondolkodtatni, elbizonytalanítani, az illuzórikus magatartás-lehetőségekből kiábrándítani igyekezett.

A XX. század második felében jellegzetes közép-kelet-európai írósors jutott osztályrészül Székely Jánosnak, de a műfaji tarkasága ellenére is egy tömbből faragott életműve túllép és túlmutat a regionális (és politikai) meghatározottságokon: legjobb művei minden személyes vallomásszerűségük ellenére kifejezik a XX. század transzcendens fogódzóktól megfosztott új emberi szituáltságát általában, mint ahogy korának közösségi sorskérdéseit is egyetemes igénnyel fogalmazzák meg, a legáltalánosabb emberi léthelyzet szintjére emelve.

Elek Tibor

Székely János
Semmi soha

Minisztereket rehabilitálnak, kiket 
golyók vagy más sérelmek értek. 
Dicsőség nékik, nem pedig gyalázat! 
Derék dolog, helyeslem, egyetértek. 

Csakhogy emlékszem másra is. 
Agyamban tülkölnek, konok 
lidércekként kísértenek 
holmi fekete autók. 

Emlékszem trógerekre, 
kik szavazni rángatták kezem. 
Reflektorfényben villogó 
börtönökre emlékezem. 

Egynéhány szász családra, mely 
elszállt a szélben, mint a polyva. 
A Gecse út pincéiből 
feláradó halálsikolyra. 

Egy-egy sovány parasztra, kit 
úgy győztek meg, hogy főbe verték. 
A rabszolgákra, akik 
a Duna-csatornát építették. 

Emlékszem szólamokra 
és kulák-perekre. 
Táborokra, felbontott levelekre, 
és lehallgatott telefonokra. 

Népre, melyet a félelem 
rábírt, hogy gyilkosát imádja. 
Emlékszem életemre, és 
emlékszem rabruhás apámra. 

S mivel csak én emlékezem, 
s nem fogja senki más a pártját 
javaslom, hogy a népet is 
azonnal rehabilitálják! 

Hát tőlem név szerint ki kér 
bocsánatot? Vigaszt ki ád, 
hogy végig kellett néznem 
az apokalipszis iszonyát? 

A meddő férfi-évekért, 
a rettegésért, melyben éltem. 
A meg nem írott versekért, 
a versért, melyet összetéptem! 

A pimasz hazugságokért, 
amelyeket le kellett nyelnem. 
A szégyenért, hogy máig is 
szégyellnem kell anyanyelvem. 

Az átokért, hogy tollamat 
tudatlanok terelték, lesték, 
hogy agyamban turkálhatott 
a bőgő tehetségtelenség! 

Hogy nem lehettem az, aki 
lehettem volna, akit vártak! 
Mi kárpótolhat mindezért, 
és mikor rehabilitálnak? 
(1968)
Tacaemus

Hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.

Voltak korok, hogy tisztelték a jókat,
A sírni legjobban tudókat,
Akik bomoltan tépték rengeteg
Szakállukat és bőgtek,
Akár a fergeteg,
Akár a sebzett barmok, mint a vad
Csaták sarában széttiport lovak:
Voltak korok, hogy tisztelték és félték

De most már nincs mód, hogy szavunk megértsék.

Hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.

Tudván tudok jajoktól
Visszhangzó korszakokról,
Amikor mégis ünnep volt kiállni,
Bús-érdemes volt mégis kiabálni,
Káromlani és jósigéket hozni,
Jajgatni, sírni, inteni, botozni,
Ha belehaltál akkor is

De most már saját hangunk is hamis.

Hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.

Úgy hallgassunk, mint aki meghal,
Akár a szárazra vetett hal,
Mint a kihunyt zsarátnok,
Akár az eltiport virágok,
Vagy mint a Semmi, mint a puszta szik

Hogy hátha csendünk fülükbe veszik!

Ó, hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.

Higgyük: van hallgatás,
Mely hangosabb, mint bármi más,
Mint omló bányák siket dobbanása,
Mint barmok ordítása,
Mint vihar, amely nem szűnik soha,
Mint a haldoklók sikolya,
Van hallgatás, mely sokkal rémesebb,
Kiáltóbb és félelmesebb,
Mint hogyha lánc sír, vagy ha bomba robban

Így hallgassunk. Vagy ezeknél is jobban.
(1957)
Éjszaka

Kéken
Dereng a hold a néptelen vidéken.
A tar hegyek, mint álmodó vadak,
Mint ázott barmok, úgy párállanak,
Süttetvén sovány hátukat a holddal.
Hullámzik, szuszog, lüktet a hegyoldal.

Micsoda éjjel!
Telis-teli titokkal és veszéllyel,
Szeszéllyel, szenvedéllyel!
Micsoda éjjel!
Vélnéd, halottak járnak szerteszéjjel,
Úgy zúg a szél, oly érdesen, süvöltőn.

Az élők hanyatt fekszenek a földön,
Ernyedt gerinccel, szétomolva,
Horkolva, haldokolva,
Minthogyha mindet megmérgezte volna
A gyilkos est.
Foguk pihen.
Mohó nyelvükkel reggelig
A halál ízét ízlelik
Megbékélten és szelíden.

Micsoda éjjel!
Aluszik minden élő.
Álmukra hull a hold igézete.
De megpezsdül az élettelen dolgok
Különös élete.

Egy csonka tönk szemén kigyúl a szikra.
Aztán pendülve pattan szét a szikla.
Fel-felpöfög a parti szik.
A víz magától gyűrűzik.
Borzong a száraz nád, a sás,
Felszínre bugyborogja fájó
Sóhajait a rothadás
Borong a vízmosás,
Hegyomlás zaja döndül messze.
A fonnyadt fű felül a tompa neszre,
És nyújtózik.

S ki tudja, még hányféle mozgás,
Borzongás, zsongás,
Hányféle villanás, hányféle álom
Hullámzik végig most e furcsa tájon,
E széles völgy szeszélyes hajlatán,
Amelyet nappal meg se látok,
Mert nappal a hazám,
De éjszaka, ilyenkor, éjszaka
Kigyúl és úgy ragyog,
Mint odafent a csillagok,
Mint az először megpillantott tájak.

Áhítat tölt el és alázat.

Igen, igen, az ismerős világot
Úgy hagyjuk el, hogy szívünk meg se retten.
Az vonz csupán, mit ködbe vont a kétség,
S titokzatossá bűvölt a sötétség -
A sejtelmes, az ismeretlen.
(1956)
Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat