Az is erőt adott, hogy mindig zavart, ha valaki jobb volt, mint én. Ha valaki szimpla szaltót csinált, akkor én duplával próbálkoztam, küzdöttem, hogy a következő versenyen már én legyek a jobb. Később, 16 évesen felkerültem Győrből Budapestre, már nemzetközi versenyek is következtek, és megint az motivált, hogy azoknál az ellenfeleknél is jobb legyek, akikkel ott találkoztam, így ifjúsági Európa-bajnokságokon állhattam dobogóra.

Atlanta után hazaköltöztem Magyarországra. Beláttam, hogy egyedül, edző nélkül nincs esélyem olimpiát nyerni. Nagyon jó emberrel kezdtem dolgozni (Vereckei István – szerk. megj.), mindig tudott hatni rám, hogy még többet eddzek. Így készültünk fel Sydneyre, ahol sikerült megnyernem az olimpiát, és újabb két év múlva, Debrecenben a világbajnoki aranyat is.

Mindig alaposan kielemeztük a versenyen bemutatott gyakorlatomat, ha nem sikerült elég jól, akkor azért, hogy kiderüljön, mi a hiba, miben kell javulni, ha pedig sikeres volt, akkor azt néztük meg, miként lehet még jobb.

– Volt valamilyen különleges „babonája” a versenyeken?

– Amíg az ellenfeleim végezték a gyakorlataikat, én meghúzódtam valahol, hogy ne is lássam, mit mutatnak be, ne is tudjam, milyen pontszámot értek el. A sydney-i döntőt is csak nyolc év múlva néztem végig... Ezt 1996 után alakítottam így ki. Akkor ugyanis megnéztem a döntőben az első ellenfelet, meglepett a magas pontszáma, és ez olyan hatással volt rám, hogy csak arra tudtam gondolni, mit kell tennem, hogy megelőzhessem, pedig csak magamra kellett volna koncentrálnom. Egyébként versenyek előtt mindig végiggondoltam, hogyan fogok versenyezni, mit fogok tenni a helyszínen. A sydney-i döntő előtti estén azonban változtattam, egy sportpszichológust kértem meg, hogy segítsen. Igazából arra voltam kíváncsi, hogy ő mi mást tud tanácsolni ahhoz képest, ahogyan máskor egyedül készültem. Annyi volt a kérése, hogy ne csak azt gondoljam végig előre, mit fogok csinálni a versenyen, hanem reggeltől, ébredéstől kezdve az egész napot.

Egyébként a sport révén nagyon sok embert megismerhettem, sok országból rengeteg barátra tettem szert. A tornászok között sosem fordult elő, hogy utáltuk volna bármelyik nemzet sportolóit. Tudtunk örülni egymás sikereinek, és a verseny után ugyanúgy le tudtunk ülni egy sör mellett beszélgetni, bármi is volt az eredmény. Marius Urzicával a versenyzői pályafutásom befejezése után is találkoztunk párszor, amikor ő edzőként Magyarországra jött a tornászaival. Hogy mostanában merre van, mit csinál, már nem tudom, jó lenne ismét találkozni vele és egy nagyot beszélgetni. Talán majd egyszer...

– És mivel foglalkozik Csollány Szilveszter mostanában?

– Főállásom a család: mosok, főzök, takarítok, megcserélődtek a nemi szerepek nálunk. A feleségem sokat dolgozik, fogászati asszisztens, én vezetem a háztartást. A lányaimnak élek. Hárman vannak, a legnagyobbik 21 éves, ő Dublinban lakik, a középső 14 éves, hegedül, a színjátszás érdekli, művészeti pálya felé tart, a kicsi pedig 10 éves, ő zongorázik. Még nem lehet tudni, mi lesz belőlük, de én támogatom őket, bármit is válasszanak majd.

Elmondhatom, apaként csodálatos élmény volt, amikor színpadon láttam játszani a középső lányomat. A sporthoz azonban én sem kötődöm már szorosan. Hetente egyszer tanítom a szombathelyi egyetemen a jövőbeni testnevelő tanárokat. Dolgoznék én az utánpótlás-nevelésben is, de úgy látszik, nem kell a munkám. Sopronban dolgoztam a helyi klubnál, jó eredményeket is értünk el tanítványaimmal, de aztán elküldtek. Szerettem volna átalakítani a munkát, úgy, ahogy az szerintem hatékonyabb lett volna, de ezt nem engedték... Másfél éve tehát nem dolgozom edzőként. Hiába akarnék segíteni, ha nem kell a segítségem... Természetesen megnézem a magyarok versenyeit, de jelenleg ennyi a kapcsolatom a tornával.

– Ha pár mondatban össze kellene foglalnia sportolói életét, az miként hangzana?

– Küzdelmes huszonnyolc év volt, amit a sportban töltöttem. Száz százalékig a tornának éltem. A torna volt az első az életemben, még a feleségem is csak a második volt. Az esküvőnk után egy hónappal valaki megkérdezte, milyen a házasélet, a válasz az volt, hogy nem tudom, nem voltunk együtt azóta...

Az tanított meg arra is, hogy ha megvan a kellő kitartás, akkor az életben sem lesz gond.