„Az álmodás vitt a veszedelmekig” – beszélgetés Ferenczes István Kossuth-díjas költővel

Péter Beáta 2019. április 08., 12:36 utolsó módosítás: 2019. április 08., 12:43

Kossuth-díjat adományozott Ferenczes Istvánnak Magyarország köztársasági elnöke március 15-e alkalmából. A József Attila-díjas és Babérkoszorú díjas költővel, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjával, a Székelyföld kulturális folyóirat alapítójával a főműveként emlegetett Veszedelmekről álmodom című riport-dokumentum memoárja kapcsán beszélgettünk.

Ferenczes István: a mondanivaló hozta a különböző prózai műfajokat Fotó: Péter Beáta

– „Ezekkel a »veszedelmekkel« olyan eszméletlen, önemésztő munkába kezdtem – szerintem túl későn –, hogy nem látom a végét” – vallotta egy interjúban Lövétei Lázár Lászlónak 2014-ben. Most, hogy kötetben vannak ezek a „veszedelmek”, vége van-e ennek az önemésztő munkának?

– Vége van. Az az igazság, hogy körülbelül három könyvre terveztem az egészet annak idején, amikor ötleteltem, csak ahhoz hamarabb neki kellett volna kezdeni. Mert most már nincs erőm, lelassultam, az agyam sem fog úgy, nem olyan éles.

És most már nem is látom értelmét tovább írni ezt az egészet, mert az már nagyon „rólam” szólna.

A befejező részt (a lugosi középiskola éveiről) sem akartam beletenni, de aztán rájöttem, hogy a lugosi időszak következménye volt az előző történéseknek. Aránylag nyitott volt az én életem, most már legfentebb magyarázkodni tudnék a hatvanas évek utáni történelmekről. Ennyi elég.

A mondanivaló adta a formát

– A regényben váltakoznak a szövegtípusok, szokásos narráció, de ál-emlékirat, lexikon-szócikk is szerepel benne. Mi határozta meg egy-egy történet megírásakor, hogy éppen milyen formát kap?

– Nagyjából előttem volt az egész, de a mondanivaló hozta a különböző prózai műfajokat. Szinte követelte, hogy ne csak lineáris, „szokásos” próza legyen, például a harmadik fejezetben ott van Gál János emlékirata. Ha én mesélem el, hogy Gál János ezt meg azt cselekedte, nem annyira hatásos, talán unalmas is lett volna. Inkább „megírtam” az emlékiratait.

Sokat kellett összeolvasni, hogy milyen is volt a tizenkilencedik század nyelvezete, és mi történt a szabadságharc idején. Egy vékony madéfalvi szálra van felfűzve, de a madéfalvi szál a lugosi fejezetben is előfordul, szinte végighúzódik az egész könyvön.

A madéfalvi veszedelem utáni traumák valahol a székelység javára is váltak, valahol visszaütött az osztrák–német császári hatalomra a madéfalvi veszedelem azzal, hogy a székelységre kényszerített katonaság, az általuk németté nevelt székely fiatalok a szabadságharcban ellenük fordultak. Kiderült, hogy nem olyan könnyű asszimilálni egy népet.

Visszatérve, ezek a prózai műfajok a megírás folyamatában jöttek elő, ki kellett találni dolgokat, maga a mondanivaló hívta elő őket. Ezt a könyvet dokumentum-regényként és családregényként határozzák meg sokan, de sok részében fikció is. Ott volt például édesapám története, aki hirtelen és fiatalon halt meg. Nagyon sokat nem tudtam róla, mert olyan volt a munkaköre, hogy reggel elment, és este jött. Nem is volt egy beszédes valaki, és ő nem mesélt az életéről.

Azon töprengtem hónapokon keresztül, hogy a bukaresti életét hogyan írjam meg. Szinte önként ugrott be ez a lexikonos, szótáras dolog, hogy valamelyest körbeírhassam, elmondhassam, hogy milyen lehetett a harmincas évek Bukarestje, azt hiszem, végül csak kisejlik az egészből, hogy édesapám ottani élete egy sikertörténet volt. Ott tanult mesterséget, a lehető legjobb építőipari vállalkozóhoz, Prágerhez került, aki fél Bukarestet és a fél országot beépítette, nagy építész és tervező volt. Apámat elküldte rajziskolába, majd megtette munkatelep vezetőnek. A királyi palotán is dolgozott. A rövid szócikkekkel pedig azt hiszem, hogy sikerült egyfajta „kis igazságokat” kideríteni apám életéről.

– Ez a bukaresti rész azért is érdekes, mert az Arghezi/Ergézi szál is belekerült.

– Az egyik budapesti irodalomtörténész, kritikus, Pécsi Györgyi azt mondta, hogy ezt a könyvet az Arghezi-könyv előzi meg, ott van az előzmény. Amikor elvonultam nyugdíjba, több volt a szabadidőm, és Kányádi Sándor biztatására kezdtem el kutatni.

Éveken keresztül gyötört, hogy nézzek utána, mert valahol itt volt az anyai bölcsőhelye a román költőnek.

Elkezdtem járni a levéltárat.  Kiderült, hogy csodálatos munka a levéltározás, ha most kezdeném a pályát, lehet, hogy levéltáros lennék. És ez sikeres kutakodás volt. És akkor elkezdtem apám és a szülőfalum után is kutatni. Jó és szép munka volt, sok mindent kiderítettem.

A székely és erdélyi közérzet története

– A regényben felsorakoztatott témákat nézve, minden olyan történelmi esemény belekerült, amely minket, székelyeket, erdélyieket érint, amelyek meghatározóak voltak számunkra: Siculicidium, szabadságharc, de szó van Márton Áronról, a kollektivizálásról stb. És igen, a bukaresti jelenlétünkről is.

– Ez a regény az utolsó kétszázötven évünk közérzetéről szól.

Szerintem a madéfalvi veszedelem az egyik legtraumatikusabb és egyik legmeghatározóbb történelmi eseménye ennek a vidéknek, nemcsak Csíknak, hanem szinte az egész székelységnek.

Aztán a szabadságharc… Amellett, hogy egyfajta igazságot vagy elégtételt szolgáltattam apám küzdelmeiért, kudarcaiért és veszteségeiért – ez volt az elsődleges cél –, azt hiszem, hogy egyfajta, a megmaradásért vívott permanens lelki egyensúly keresését is megpróbálja tükrözni ez a könyv. A székelység történetében mindig benne volt a kiszóródás is.

Az újkortól kezdve szóródott szét a székelység, szinte logikus, hogy a mi családunk is. Valahol írom, hogy sokáig abban a hitben voltam, hogy a mi családunk az nem. Kiderült, hogy boldogult nagyapám testvérei Brăilán tűntek el. Hajdanán el is akartam menni, hogy kinyomozzam ott a Salamon rokonokat, de aztán nem került rá sor, idő. Úgy gondolom, ezzel is magyarázható, hogy

nem kizárólag székely, hanem pontosabb, ha azt mondom: ez egy erdélyi történet.

– A munkafolyamat során hogyan történt: megvolt egy rokon, aki részt vett bizonyos történésekben, vagy adott volt a történet, amiről írni szeretett volna, és ahhoz keresett egy szálat?

– Is-is. Miközben írtam, nagyjából megvolt, miként építem fel, de ahogy egy fejezetbe belekezdtem, jöttek az ötletek, maga a mondanivaló követelte a formai változatokat. Szinte minden fejezetbe bekerült egy-egy prózai rész, akár különálló, külön könyvben is megjelentethető történet. A lugosi fejezetben ott van a Drakula Blues, mert kiderült, hogy ott született Lugosi Béla, alias Drakula. De maga a levelezési forma is – aminek nagy hagyományai vannak a magyar irodalomban – tovább tágította ennek a fejezetnek a lehetőségeit.

Az előző fejezetben az osztályharcoknál önként adódott, jött magától a Márquez-féle Hommage, ami nem egy fülledt légkörű, dél-amerikai mágikus realista történet ugyan, mint az Egy előre bejelentett gyilkosság története, de én kamasz koromban megéltem egy „előre bejelentett”, hasonló történetet, ami passzolt az osztályharcos, az akkori ötvenes évek végi, hatvanas évek eleji világhoz.

A sírokat pedig rendbe kell tenni

– Nagyon személyes vallomások is vannak benne, az egyik legtorokszorítóbb rész talán az, amikor elhangzik, hogy fel kell ásni a sírokat. Mikor jött az a gondolat, hogy igenis rendbe kell tenni a sírokat, el kell menni az apa után Moldvába, Bukarestbe, fel kell fejteni a történetét?

– A sírok ott voltak, rendbe kellett tenni minden ősszel. Amit leírtam, egy különleges ősz volt. Minden ősszel haza kellett mennem édesanyámnak segíteni, a sírokat gondozni, ápolni kellett.

Az ember, amikor ott áll, nézi az édesapja sírját, amikor rá kell taposni, az ásót belenyomni, akkor jobb lenne nem lenni, valahová kimenekülni a világból, istenkísértés az egész...

A pálfalvi temetőből rá lehet látni a környező falvak temetőire, amelyekről kiderült, hogy szinte mindenikhez valamilyen módon kötődik a család. Így jutottam a csomortáni elődökhöz, vagy Gál Jánoshoz. Azt tudtam gyerekkoromban, hogy a mezőben, a Szent János templom temetőjében nyugszik egy nagyon távoli – időben távoli – rokon, a ’48-as honvédszázados, de nem foglalkoztam addig behatóbban az üggyel. De amikor idáig eljutottam, azt mondtam, hoppá, ez egy rendkívül lebilincselő és tanulságos életút. Gál János ugyan honvédszázadosként nem volt egy nagy hős, de éppen ez az átlag az érdekes. Hogy egy, úgymond átlagosnak számító ember élete hogyan telt el, és hogyan élte meg ezt a kort.

– Milyen gondolatokkal szokott belépni a pálfalvi templomba, mi jut eszébe, amikor elmegy a kultúrotthon vagy éppen a Kalot épülete előtt?

– A regényben nagyjából leírtam. De ahányszor elmegyek a Kalot előtt, mindig eszembe jut apám és a családi legendárium, és állandóan visszatér az, hogy „hogyha akkor úgy alakult volna”, és mintha megszégyenülnék.

A pálfalvi templomban mindig egyfajta borzongást érzek, ellentétben a csíksomlyói kegytemplommal, ahol megnyugszom, lúdbőrös leszek.

A kultúrotthonban hordtam a maltert és dolgoztam is öt-hatodikos koromban. Apámban az volt a csodálatos, hogy ugyan a keresetért és a megélhetésért vállalta ezeket a munkákat, de elsősorban a közért végzett feladat volt neki a fontos. Valamit felmutatni, segíteni, szolgálni a közösséget. Mutassanak nekem egy embert, aki kivezeti az istállóból egyetlen tehenét, eladja, hogy befejezhessék a köz épületét?!

Elgondoltam, hogy mekkora tett volt 1949-ben templomot szentelni a Székelyföld szívében, két héttel Márton Áron püspök úr letartóztatása előtt. Ahogy a falu és az élő emlékezet megtartotta, állítólag még a csíksomlyói búcsúnál is keményebb és gyújtóbb hangú beszédet mondott ott ’49-ben.

Azt hiszem, hogy az egész keleti tömbben nem szenteltek abban a korban semmilyen templomot. Az akkora tett volt, hogy ritkaság. Apám és az egész falu odaállt, és a templomot felépítették, a leégett kápolna helyett végre lett nagy temploma Pálfalvának is, mert azt mondták, hogy egy falu nem ér semmit templom nélkül. Templom és iskola nélkül.

Korán magára vette a keresztet

– Akkor hangzott el az építkezés során, hogy „ez a kölyök es jó korán magára vette a keresztet.”

– Most már nincs meg az iskola mellett az a raktár, ahová a nagy keresztek be voltak téve, de most is előttem van, szinte látom a hatalmas, nagy bádogkereszteket. És milyen a gyermek, mászkál, mindent fel akar fedezni, az egyik keresztbe belemásztam, s aztán nehéz volt kijönni. De emlékszem még a mész szagára is, láttam, hogyan rakták a bolthajtásokat, építették az oszlopokat, a párkányokat. Négyéves voltam, de emlékezetemben élesen él sok pillanata annak az évnek. Csodálatos emlékek ezek.

– Vissza-visszatér a regényben – már a címben is megjelenik – az álom motívum. Miről álmodik mostanában Ferenczes István?

– Borzalmas álmaim vannak. Természetes, hogy vannak szépek is. Ha aludni szeretek, az az álmodás miatt van. Van, amikor elrontja az ember napját egy álom, van, amikor kicsit megdobja.

Most ezek az öregkori álmok egyre nehezebbek.

Régebb, amíg fiatalabb voltam, sokat álmodtam irodalmi, alkotási dolgokról. Volt, hogy szinte verset is álmodtam, amit, amikor felébredtem, leírtam, de aztán másnap rájöttem, hogy rossz. Érdekes, mostanában sokszor pici gyermekkorom-beli történéseket hoz elő az álom. A regényt is azzal kezdem, hogy nem nagyon álmodtam apámmal ’67-től a 2010 körüli évekig. Akkor láttam álmomban egészen és egy emberként. Addig soha. Ez hívó szónak elég is volt, hogy belekezdhessek az egészbe. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy az álmodás vitt a „veszedelmekig”... 

Anti bácsi visszajelzett

Az egész pályámon fontos volt az olvasói visszajelzés. Ha már az ember erre a senki által fel nem kért pályára adta a fejét, akkor az olvasó a legfontosabb való. Az, hogy más is ráérez így vagy úgy arra, amit én érzek, sejtek, alapvető célja kell legyen az alkotásnak.

Fekete Vince kollégámnak van Kászonújfaluban egy háza, és ott él egy nagyon ügyes szomszéd bácsi, aki azt felvigyázza. Egyszerű falusi ember, aki sokat olvas. Vince levitte ezt a könyvemet az őszön. A múltkor jött és mesélte, hogy Anti bácsi várta, és azt kérdezte, hogy „ki ez a pasas, aki ezt az istentelen nagy könyvet írta?” „A kollégám” – mondta Vince. Anti bácsi rákérdezett: „Iszik-e?” Vince mondta, hogy valamikor megitta, most nem tudja, mennyire iszik, mert betegeskedik. „Csak azért” – mondta Anti bácsi –, „mert fel kell küldjek neki egy liter szilvapálinkát.”


Szinte a Kossuth-díjjal ér fel ez a visszajelzés. Minden irodalomkritikánál többet ér – nekem legalábbis. Majd, ha megérkezik a szilvapálinka, oda állítom a Kossuth-díj mellé. 


Ferenczes István
Az interjú eredetileg az Előretolt Helyőrség című irodalmi-kulturális mellékletünkben látott napvilágot április 8-án.
Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat