Wimbledon, ahol a gyep több, mint a fű

Sólymokat reptetnek felette, hogy távol tartsák a galambokat, nyáron mesterségesen serkentik a növekedését, de az sem mindegy, hogy nyolc vagy kilenc milliméteresre vágják-e. A világ egyik legkényesebb gyepszőnyege a wimbledoni teniszpályát borítja. Százötven évig az angolok is úgy voltak vele, hogy ez is csak fű, de aztán rájöttek, hogy valójában igazi high-tech.

Londontól mintegy 350 kilométerre északra, a yorkshire-i Aire völgyben található egy füves terület. A számos apró részre osztott mezőn a zöld minden árnyalata megtalálható: a több száz fűfajtát műtrágyákkal tesztelik, különféle gépekkel koptatják, milliméterre pontosan nyírják, mindezt a sport érdekében. Valahol a mező közepe táján található a híres wimbledoni gyep. A yorkshire-i fűszálak pontosan ugyanolyanok, mint a londoni centerpályán élő „testvéreik”, csak kisebb területet foglalnak el.

 A fű nemzetközi karrierje

A wimbledoni gyep karbantartását egy 33 oldalas kézikönyvben rögzítették, és a szigorú szakmai teendők mellett általánosabb érvényű mondatok is szerepelnek benne. Az elején mindjárt kijelentik, hogy a teniszben minden más sportágnál fokozottabban számít a borítás, ennél fogva a füves tenisz túléléséhez kiemelten fontos, hogy versenyképes legyen. A kilencvenes évek elején fel is merült az eltűnés veszélye, a salakspecialisták kihagyták a teljes füves pályás idényt. A helyzet Eddie Seaward pályamester idején változott meg, aki az 1990-es érkezésekor a gondnokok nagy ellenségével találta szemben magát: a gyomfűvel, másik nevén réti perjével. A foltokban növő puha, szivacsos gazon a labdák nem pattantak fel rendesen, alapesetben viszont rendkívül gyors volt a pálya, amelyen a szervakirályok uralkodtak.

Seaward egy vakfoltok nélküli, egyenletesebb felületet keresett. Mikor „másik füvet” akart, az All England Club tagjai csak annyit mondtak neki: „Ne hülyéskedj, Eddie, a fű zöld, és csak úgy nő.” Seaward végül meggyőzte a pályabizottságot, hogy keressék fel az STRI-t. A bizottság megcsodálta a számtalan gyepfélét a parcellákon, és mire a vonat visszaért Londonba, Seaward már egy jóváhagyott kutatási költségvetést lobogtatott a kezében. Így érkezett Wimbledonba a pályaborításért felelős Andy Newell, akinek a speciális igényeknek legjobban megfelelő zöld borítását 2001-ben használták első ízben.

 Hullák a pályán

A Sportgyep Kutató Intézetben (Sports Turf Research Institute, STRI) mintegy hetven fizikus, vegyész, agronómus, biológus és mérnök dolgozik, fő feladatuk mindössze nézni, ahogy nő a fű. Ennek ellenére meglepően fontos szervezet, mivel a tenisz mellett labdarúgással, rögbivel, golffal, krikettel és lóversennyel kapcsolatos feladatai is vannak, rendszeresen tanácskozik többek közt a FIFA-val, az UEFA-val vagy legutóbb a 2012-es londoni olimpia szervezőbizottságával. Nem csak a fű termesztésével, tanulmányozásával, ápolásával foglalkoznak, pontosan tudják, hogyan pattanhat optimális magasságra egy teniszlabda, és a talajt is tanulmányozzák, amely Wimbledon esetében például 23 százalékban salak.

Az STRI alapítói 1929-ben kibéreltek öt szobát a St. Ives kastélyban, amelyet a kísérletezésekhez ideális agyagos talaj vesz körül. Szinte minden általuk gondozott pályának megvan a maga története, volt, ahol a vízelvezető rendszer telepítésekor holttesteket találtak, mert mint kiderült, a pálya egy temetőre épült.

 Sólymok és rókák

Jelenleg háromféle rozsfű alkotja a wimbledoni borítást: 33 százalék Pontiac, ugyanennyi Melbourne és 34 százalék Venice – az 1877 óta burjánzó vörös csenkesznek befellegzett. A profi minőségű fűmagból csupán 200-300 dollárba kerül egy 25 kilós zsák. Hasonlóan fontos a talaj is, amely négy különböző rétegből áll, és mindegyik vastagságára precízen odafigyelnek. A felújítás ősszel kezdődik, amikor apró lyukakat fúrnak a talajba, így hagyják lélegezni a földet, majd feltöltik új talajjal. „Olyan, mint egy botoxinjekció a fűnek” – hangzik Newell hasonlata. A nyírásnak is pontos szabályai vannak: télen 15 milliméteresre, márciusban 12-re, áprilistól kilencre, a torna kezdetétől nyolcra vágják vissza a füvet. Hetente kétszer egy sólyom repüli körbe a pályát, hogy elriassza a galambokat, a holtszezonban pedig villanypásztor védi a helyet a városi rókáktól, amelyeknek vizelete rendkívül káros a gyepnek.

 Merre pattan a labda?

Sokan attól tartottak, hogy a rendszer miatt mozog majd a levegő a pályán, de ez nincs így. „Akár válogatott tollaslabdameccseket is rendezhetnénk” – ezzel a hasonlattal érzékeltette a légköri stabilitást Seaward. Hasonlóan büszke a talajra is, amelyet a versenyek idején mindennap számos tesztnek vetnek alá. A tudósok mindent mérhetővé tettek. Egy kifejlesztett műszer segítségével tudják, hogy egy-egy labda milyen sebességgel pattanhat vissza a pálya bizonyos pontjairól, megváltozik-e az iránya, mennyivel csökken a sebessége. Ezen adatok birtokában pontosan lehet tudni, hol kell jobban lenyírni a füvet, hová kell több vizet locsolni, és közbe lehet lépni, mielőtt a gyomok és vakfoltok gondot okoznának.

Seawardtól gyakran kérdezték a szurkolók: lehet-e a kertjükben olyan gyep, mint a wimbledoni centerpályáé. Nem igazán, hacsak nem akarják ők is naponta főállásban gondozni azt. Mások műfűnek hiszik a borítást, megint mások azzal fárasztják a pályamestert, hogy hazavihetnek-e egy gyeptéglát, vagy legalább egyetlen fűszálat. Seaward erre rendszerint nyugtatólag odaveti: „Ez csak fű.”

 (A The New York Times írása alapján)