Helyszíni közvetítés a pokolból

Hatezer karakter, és nem halt meg senki?! – állítólag ezekkel a szavakkal dobta vissza Francesca Borri egyik írását főszerkesztője, nyomdafestéket nehezen tűrő kifejezésekkel illetve a Szíriából tudósító hölgyet. Az olasz újságíró szabadúszóként vette nyakába a kis-ázsiai országot, miután a délszláv háborún edzett tapasztalatait több krízisrégióban is kipróbálta, helyszíni beszámolói mellett könyvet írt az izraeli és palesztin emberek egymáshoz való viszonyáról. A fegyverropogáson edzett Borri saját elhatározásából indult Szíriába, miután a Time magazin hasábjain felfedezte egy fotós kollégája homszi képsorozatát – az ott tapasztaltak azonban minden várakozását felülmúlták. A tudósító hölgy nem a szétlőtt felkelők, a halálra sebzett gyermekek látványától borzadt el, hanem a mindebben csak szalagcímet látó nagy nyugati médiák embertelenségétől. Tehetetlen dühét – valószínűleg két támadás közti szünetben – levélszerű írásba öntötte, amelyet a Columbia Egyetemen kiadott sajtószemléből ismerhetett meg a világ. A cikk megjelenése óta több fordításban is bejárta a világot, lesújtó ítéletet hagyva maga után a „hírcsináló“ sajtócézárokról.

„Aleppó, Gázai-övezet vagy Róma – a szerkesztőknek mindegy, honnan jön a tudósítás. A honorárium ugyanannyi: cikkenként alig több, mint 50 euró“ – írja Borri, egyidejűleg felsorolva a munkával járó kiadásokat is. Szíriában jelenleg a felkelők szállásán eltöltött éjszakáért közel 40 eurót, az autóbérlésért naponta 190 eurót kell lepengetni. A havi 750 euróba kerülő egészségügyi biztosítás legtöbbek számára megfizethetetlen – az újságíró fekete humorral jegyzi meg, hogy a kiadók számára kifizetődőbb, ha a sérült tudósító a helyszínen belehal sérüléseibe. A munka szempontjából a biztosításnál is fontosabb tolmács, helyszíni kalauz az anyagiak miatt szintén nem jöhet szóba. A legfontosabb főszerkesztői utasítást azonban a legszorongatottabb helyzetben sem szabad feledni: „ha véletlenül túszul esnél, twittelj, légyszi, a börtönből“.

Amint Borri beszámolójából kiderül, a kevés fizetségnél is megalázóbb, hogy a szerkesztőségek gyakran név nélkül vásárolják fel a tudósítást, amit majd saját munkatársuk neve alatt jelentetnek meg. A harctér a haditudósító számára többszörösen is az: nemcsak az ellentáborok között kell naponta csatát vívni az életben maradásért, de a helyszínen levő kollégákkal is meg kell küzdeni a témáért. Francesca Borri élménytárából nem hiányzik a kolléganő, aki szándékosan mutat rossz irányt, hogy egyedüliként tudósíthasson egy tüntetésről, de megjelennek férfi riporterek is, akik a sebzett újságírót fölényesen oktatják ki azzal, hogy „ez nem nőnek való vidék“.

Ha azt hinnénk, hogy mindez bennünket, olvasókat csak távolról érint, akár egy élelmiszer-ipari vállalat belső hatalmi harca, tévedünk. Ha hinni lehet Borrinak, a legnagyobb vesztesek mi vagyunk, mert egyszerűen nem jutunk hozzá a valós információhoz. Vagy azért, mert a kiadókkal való harcban elvész a tudósító ideje és energiája egy velősebb elemzéshez, vagy éppen azért, mert a kiadó át sem vesz olyan anyagot, amelyben a háttér-információktól nem látszik a megrendelt vér. Az újságíró továbbmegy: az interneten ingyen beszerezhető információk nemcsak a teljes helyzetelemzést ölik meg, de elértéktelenítik az életüket naponta kockára tevő haditudósítók munkáját is.

„A szabadúszók másodrangú újságírók – annak ellenére, hogy Szíriában csak szabadúszók vannak. Mert ez egy piszkos háború az elmúlt évszázadból“ – állapítja meg a tudósító, maga is elcsodálkozva, hogy a drónok háborújának korában bajonettekkel harcolnak egymással, méterről méterre, utcáról utcára tolva előre a frontvonalat.

Mindezek ellenére Francesca Borri nem egy kiábrándult haditudósító, habár az előbbieken túl is volna oka panaszra. Például akkor, amikor a helyszíni ENSZ-megbízottak nem segítenek egy áldozaton, mert az akció bürokratikus akadályba ütközne, vagy amikor sajtós mellényét látva a helyi lakosok a nyílt utcán szégyenítik meg amiatt, hogy a nyugati média manipulált, beállított fotókat közölt a szíriai helyzet ábrázolásakor.

Francesca Borri lát, ír – és remélhetőleg ezzel győz majd. „Amúgy az egyetlen történet, amit háborúban mesélni lehet, az a félelem nélküli életről szól. Itt mindennek egy szempillantás alatt vége lehet. Ha ezt tudom, nem féltem volna annyira szeretni, és életem során valamibe belevágni. Akkor nem lennék itt“ – üzeni az újságíró Szíriából. Fotóit elnézve nehéz ezt elhinni neki: egy vidám és bátor tekintetű ifjú hölgy mosolyog ránk.