A magyarok nagyon szerették a kormányzót – beszélgetés Horthy István Shariffal, Horthy Miklós unokájával

Ebből azt szűrtem ki, hogy a magyarokban borzasztó fájdalom él, ami nem csoda, ha ezekre a folyamatokra nézünk. Megkíséreltem úgy nyilatkozni, hogy próbáljunk meg összefogni és egymással emberibb módon bánni. Nem úgy, mintha kutyákkal vagy disznókkal beszélnénk – ezt próbáltam udvariasan kifejezni beszédemben, mert nagyon nem tetszett, amit Magyarországon tapasztaltam annak idején. Számomra teljesen mindegy volt, hogy jobb vagy baloldal, mert szerintem mesterséges ez a fajta felosztás, semmi értelme nincs. Ha a baloldal arról beszél, hogy a szegényekkel kell törődni, akkor teljesen igazuk van. Ha pedig a jobboldal azt mondja, hogy egyéni szabadság és verseny kell, nekik is igazuk van. Miért kell ezt szétszedni és egymással úgy beszélni, mintha állatokkal beszélnénk? Ennek semmi értelme.

Ezt már annak idején látta. Azt hiszem, azért ment a frontra, hogy ha visszatér, akkor figyelnek rá, amikor ezt szóvá teszi az édesapjának. A Magyar Királyi Államvasutak igazgatójaként erről nem tudott volna hitelesen beszélni, de ha már kinn volt a fronton és látta a helyzetet, azt remélte, hogy ezzel meg tudja győzni az apját és a környezetét. Azt hiszem, ezért ment a frontra. Hogy baleset volt-e, vagy a németek szervezték, esetleg a magyar hadsereg, sohasem fogjuk megtudni.

– Azon az állásponton van, hogy nem műszaki hiba okozta a halálos balesetet?

– Egyszerűen nem tudom. De ki tudja? Édesapám vadászrepülője teljesen összetört. Ha akkor nem tudták kivizsgálni, mi már nem fogjuk megtudni. Ha a németek tették, annak sincs már jelentősége.

– A most megjelent Horthy család hagyatéka 1914–1994 című kötet előszavában írt Horthy Jenőről. Ki volt ő?

– A legfiatalabb testvére nagyapámnak, nagy kalandor volt. Lótenyésztéssel foglalkozott, a legjobb lovakat akarta tenyészteni. Nagyon élvezte a vadászatot is. Valószínűleg Budapesten is találkoztam vele korábban, de csak arra emlékszem, amikor megérkezett németországi fogságunk helyszínére.

– Kállay Miklósról, Magyarország 1942-44. közötti miniszterelnökéről is vannak emlékképei. Milyen benyomást tett önre?

– Ezt elmeséltem az előszóban is, tessék elolvasni! Őt igazán csak az észak-olaszországi Rapallóban ismertem meg, ahol körbevitt bennünket motoros hajón, megmutatta a Genova környéki partszakaszt. Nagy vendégszeretettel fogadott. Az tetszett benne, hogy úgy bánt velem, mint nagypapa, mintha felnőtt volnék. Ezt nagyon értékeltem.

– Nagyapja mindig szeretettel fordult önhöz. Milyen emlékei vannak Horthy Miklósról Portugáliából?

– Nagy szeretettel gondolok rá, mert mindig nagyon kedves volt velem. Egy ismerősöm egyszer azt mondta, lehet, hogy veled kedves volt, de mással esetleg nem. Én pont azt mondom, hogy nem csak velem, hanem amikor én ismertem, mindenkivel az volt. Azonkívül, akivel találkoztam, aki Magyarországon élt a Horthy-korszak alatt, azt vettem észre, hogy sokan szerették.

– 1956-ban 15 éves volt, családja száműzetésben élt Portugáliában, nagymamája, nagyapja, a kormányzó úr és felesége, nagybátyja és édesanyja. Hogyan élték meg a forradalom és szabadságharc időszakát?

– Én egy skót iskolai internátusban laktam. Folyamatosan leveleztünk édesanyámmal és a nagyszüleimmel. Amikor kitört az 56-os forradalom, az nekem is nagyon fontos volt.

– Mondott arról valamit Horthy Miklós, hogy ha kimennek az oroszok, hogyan képzeli el a jövőjét?

– A most megjelent dokumentumkötetből ez mind kiderül, elsősorban nagyapám levelezéséből Kállay Miklóssal. Azért készült a könyv, hogy minden legyen nyilvános. Most válik kutathatóvá rengeteg levél, amelyekben megtalálható a kérdésre a válasz.

– Mikor találkozott vele újra?

– Karácsonyra jöttem haza Portugáliába, akkor már véget ért a szabadságharc. Észrevettem, hogy nagyon megtört. Olyan volt, mintha tíz évet öregedett volna. Mielőtt elmentem, még nagyon friss volt, 89 éves kora ellenére nagyon fiatalos, de visszatértem idején már nem. Amikor visszamentem Angliába, egy hónapon belül kaptam a hírt, hogy elhunyt. Akkor rögtön jöttem a temetésére.

– Mi történt 1957 után?

– Miután nagyszüleim elhunytak, többé nem tértem vissza Portugáliába. Oxfordba mentem egyetemre, aztán egy másik egyetemen folytattam tanulmányaimat, mérnök lettem. Angliában, majd Indonéziában dolgoztam. A ’68-as diáklázadásokat inkább csak a sajtóban követtem, Európát változatlannak láttam.

– Érte-e atrocitás a 60-as évek végén?

– Az én életem feltűnően mentes volt az atrocitásoktól, és ezért hálás vagyok Istennek. Édesanyám Irakba ment, ott az egyik forradalom a másikat követte. Ő fantasztikusan bátor asszony volt, amiért mindig csodáltam. Ezt a bátorságot nem örököltem tőle.