Akiről Jézus lábát „mintázták” – beszélgetés Ferenczy Miklós lelkipásztorral Gy. Szabó Béla hagyatékáról

Azt szoktam ajánlani, olvassanak el a Jelenések könyvéből egy-egy fejezetet, és utána nézzék meg az erről szóló grafikát. Olyan ez, mint egy vers vagy mese illusztrációja. Igazából csak akkor érti meg az ember, ha ismeri az ihletet jelentő irodalmi alkotást. Nagy elismerést kapott a Dante-sorozata, a Tizenkét hónap metszetei, de sorolhatnám a pályafutása elején, az 1930-as években született Liber miserorum (Szegények könyve) című kisméretű fametszeteit, amelyek igen sajátos világot mutatnak be. Gy. Szabó Bélát sokan az erdélyi várakat és az erdélyi tájakat bemutató alkotásai miatt szeretik, igen népszerűek a Kolozsvárt ábrázoló fametszetei. Kiemelkedő módon rajzolta meg a természet különböző jelenségeit, főleg a fényt és a ködöt. A Dante- és a Jelenések könyve-sorozata Márton Áron püspök révén 1969-ben és 1971-ben eljutott a Vatikánba is.

– Tud-e olyanról, aki ennek nem örült?
– Talán Reményik Sándor volt az egyetlen, akit Gy. Szabó titokban rajzolt le, pedig kiváló barátságban éltek. A Pásztortűznél mindenben támogatta, hogy grafikái megjelenjenek, azt viszont elutasította, hogy a verseihez illusztrációt készítsen. Azt mondta, az olvasó a rajzokat nézi és nem a verseit olvassa. Amikor Gy. Szabó mégis elkészítette a portrét és meglepte vele, Reményiknek nagyon megtetszett, és 15 levonatot írt alá. Kötetét azonban csak Reményik halála után sikerült illusztrálnia. Barátságuk jeléül többek között Dsida Jenő és Reményik Sándor is verset írt Gy. Szabó Bélának, a kéziratokat a hagyatékban őrzöm.

– Egyes vélemények szerint a művész zárkózott és nehezen megközelíthető ember volt. Ön hogyan vélekedik erről?
– Állítom, nyitott ember volt. Senki előtt nem volt zárva az ajtaja, sokan keresték fel. A hetvenes-nyolcvanas években nemzetközi szinten is annyira elismert volt, hogyha Kolozsvárra hivatalos vendég érkezett, aki művészekkel is találkozni akart, „kötelezően” elvitték Gy. Szabó műtermébe is.
Tény, hogy

– A szobákban sok olajfestményt látok, amelyek viszont nem annyira ismertek. A grafikus mennyire szeretett festeni?
– A festészetet is szerette, de nem tartotta magát festőnek. Festményeit soha nem állította ki. Kevesen tudtak róla, hogy rendszeresen fest. Mintegy 150 olajfestményt hagyott hátra. Halála után rámáztuk be, egy ládában tartotta elzárva őket. E képeken is azt érzékelem, hogy állandóan kísérletezett, kihívásnak tekintette a szín- és formavilágot. Festményeinek annyira élénk és erőteljes színvilága van, hogy képein egyszerre érzem a festőművészt és a vonalvezetésében elmélyülő grafikust. Festményeit nem akarta mutatni, mert ízig-vérig grafikusnak tartotta magát. Meggyőződésem, egyirányú képzőművészi elköteleződése a javára szolgált. Grafikusi munkássága olyan széles skálán mozog – a meseillusztrációtól a tájképekig és a portréábrázolásig –, hogy a 20. század legjelentősebb grafikusai közé tudnám sorolni. Munkásságát nemzetközi szaktekintélyek is elismerték, amerre kiállításaival megfordult Európában, Ázsiában vagy az amerikai kontinens több országában.

– Mire emlékszik legszívesebben a nevelőapjával fenntartott kapcsolatából?
– Mindenekelőtt végtelen szeretetére és jóságára. Amikor Ferenczy Júlia nagynénémnél laktam, és Gy. Szabó napi rendszerességgel betért hozzánk, amíg délben elkészült az ebéd, gyakran álltam modellt neki. Amikor 1963-ban és 64-ben a Dante-sorozatot készítette, ami sok figurális elemet tartalmaz, megkért, hogy bizonyos testrészeket rólam mintázzon meg. A fény és kereszt című részben például a krisztusi láb az enyém. Lefektetett az ágyra olyan szögben, ami neki megfelelő volt, és megrajzolta a lábaim vonalait. De modellt álltam a Hajóhintázók című fametszetéhez is. Fölmászott egy háromméteres létra tetejébe, én pedig a létra aljában két felmosó bottal kellett mímelnem, ahogy a hintát lököm. Sok ilyen pózt alakítottam, úgyhogy több metszetében is magamra ismerek. Sokszor elvitt terepre is. Az Utunk irodalmi hetilap rendszeresen közölte az alkotásait, így kiszállásaihoz megkapta a szerkesztőségi kocsit. Sokfelé elvitt a környékre, hogy segédkezzek. Egy érdekes emlék: amikor a kolozsvári Széchenyi téri piacot rajzolta, az előtérben egy köszörűs dolgozott. A szaki a szeme sarkából időnként rápillantott a művészre, és amikor meglátta a végeredményt, felkiáltott: a fene a tíz körmét, milyen ügyesen csinálja! Gy. Szabó úgy emlékezett e jelenetre, mint élete fontos eseményére, amikor egy szakitól kapta a legjobb kritikáját.

– A kommunizmus éveiben vált igazán ismert és közkedvelt képzőművésszé. Anyagilag hogyan boldogult?
– Népszerű művész volt, akitől sokan vásároltak. Ő az alkotásnak élt. Soha nem nősült meg, és tanári állást sem vállalt. Mivel rengeteget dolgozott, nagy választékkal rendelkezett a hozzá betérő műkedvelők számára. Azért is kedvelték, mert a hatvanas és hetvenes évek kispénzű értelmiségi rétegének részletre is adott grafikáiból. Fametszeteiről készült levonatai viszonylag olcsóak voltak, másrészt elég sokat ajándékba adott. Legnagyobb méretű és legdrágább alkotásai akkoriban 1500 lej körül mozogtak, de grafikái többségét pár száz lejért lehetett megvásárolni. Minket bízott meg a „pénzbehajtással”, így jól ismertem azokat, akik részletre vásároltak tőle műalkotásokat. Emlékszem, volt olyan egyetemi tanár, aki ezer lejre vásárolt, és több éven át havi 15-20 lejes részletekben törlesztette tartozását. Gy. Szabó jószívű ember volt: előfordult, hogy az ügyfelei nem tudtak fizetni, így a hátralékot áttettük a következő hónapra…

– Manapság milyen az értéke Gy. Szabó Béla alkotásainak?
– Csak kivételes esetekben adtunk el a hagyatékból. Egyrészt, amikor az emlékházként is működő szobák felújítására kellett a pénz, másrészt olyan esetekben, amikor valaki nagyon ragaszkodik hozzá, hogy egy-egy alkotását megvásárolja, mert szereti Gy. Szabó művészetét. A teljes hagyaték eszmei értéke óriási, mi rendelkezünk a mintegy 1300 fametszet eredeti dúcaival is. Képzőművészeti aukción nemrég 1100 euróért kelt el a Fekete fenyő című grafikája. Korábban két olajfestményét ajánlottam fel a szamosújvári Téka Alapítvány szórványiskolájának megsegítésére. Egyik festményét 4600 euróért vásárolta meg egy kolozsvári magyar üzletember.

– Nagynénjének, Ferenczy Júlia hagyatékának mi lett a sorsa?
– Néném Imre bátyámra testálta a festményeit, ő viszont tart attól, hogy az értékes képzőművészeti hagyatékot megnyissa a nagyközönség előtt. Én más véleményem vagyok: az alkotásokat közkinccsé kell tenni. Tőlem is megkérdezték, nem félek-e attól, hogy betörnek a második emeleti lakásba. Az ablakokra tettünk ugyan vasrácsot, de azt válaszoltam: ezt az értékes hagyatékot nem a rács, hanem ennél sokkal hatalmas erő, az Úristen védi.