Orbán Viktor beszéde Szőcs Géza temetésén

Újabb és újabb célokat tűzött ki, újabb és újabb feladatok után kutatott. Minden egyes megbeszélésünkre zsáknyi ötlettel és munkával érkezett, amit persze javarészt nekem kellett volna elvégezni az ő segítségével. Szó szerint a legjobb munka-adóm volt. Még csak tíz napja ment el, de már hiányoznak a rám kirótt penzumai: hol, mit és hogyan kellene megszerveznünk, megmentenünk vagy újjáépítenünk. Az alkotás öröme éltette a legszürkébb és legnehezebb hétköznapokon is. Nem engedett sem ’48-ból, sem ’56-ból, sem ’89-ből, de nem engedett 2148-ból, 2256-ból, 2389-ből sem. Hitt, biztos volt benne, bármiben lefogadta volna, hogy Magyarország és a magyar nemzet nemcsak volt, hanem lesz is. Tektonikus képzelőerővel bírt. Azt a különleges világot, amelyet magában hordott, s amelybe olykor-olykor nekünk, egyszerű halandóknak is bepillantást engedett – szó szerint csak szempillantásnyi időre –, ezt a világot mély és pontos erkölcsi érzékkel építette föl. Természetes volt számára, hogy a számos jövőből, amit ő el tudott képzelni, mindig a nemzet és a haza számára legjobbat válassza ki. Valójában erre akart rábírni minket is. Ami nekünk kalandornak vagy fantasztának tűnt, az ő fejében és szívében maga volt a nemzet jövője.

Kedves Barátaim!

Vannak emberek, akiket semmilyen skatulyába nem lehet besámfázni. Túl tehetségesek, túl szabadok és túl öntörvényűek, hogy bármiféle osztályozó logikának engedelmeskedjenek. Szőcs Géza Szőcs Géza volt. Ahogyan két évszázada mondta egyik szellemi társa: költőien lakozott ezen a földön. S valóban: igazsága költői igazság volt, mértéke a föld és ég közötti. Ez okozhatta azt a fizikai csodát, hogy robusztus alkata ellenére inkább könnyednek tűnt, a föld és a gravitáció nem húzta le, nem járt, szinte lebegett. Bár képessége, műveltsége és az esze is megvolt hozzá, mégsem akart filozófussá válni. Azt hiszem, azért, mert tudta, hogy mi, magyarok a metafizikát versben értjük, és versben éljük meg.

Saját életét élte. Meggyőződése volt, hogy ez nemcsak neki jó, de jobb így mindannyiunknak. Amikor szembesítették azzal, hogy nem csapatjátékos, azt mondta: „A csapat fontos, sokszor létfontosságú. De még a legjobb csapatok is az egyéni képességekre és teljesítményre épülnek. Meg persze ezek összhangjára.” Felfogásában az összhang szőcsgézás lényege abban állt, hogy „nem azok ellen harcolunk, akik szemben állnak velünk, hanem azokért, akik mögöttünk vannak.” Hitte, úgy hitte, ez az egyszerű igazság elég, hogy megteremtse a harmóniát a mi kesze-kusza frontvonalon harcoló csapataink között is.

Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!

Sokan gondolják, hogy a hatalmat, a kormányzati hatalmat jóra kell használni. Géza volt az, aki megtanította nekünk, hogy ez nem elég. A hatalmat arra kell használni, hogy a legnagyobb dolgokat vigyük vele véghez. Ez választ el, és ez különböztet meg. Fölfelé, a látóhatár fölé, a csillagok felé kell törekedni, a távlatoktól nem megijedni, soha meg nem szédülni. Ha a Jóisten hatalmat és erőt adott, és te férfi vagy, és magyar, nem vállalkozhatsz kevesebbre. Számára ez volt a törvény. Hol Königsberget akarta visszacsatolni Európához, hol a Duna Virtuális Köztársaságot tűzte zászlajára, hol magától értetődő egyszerűséggel összehívta a református püspököket, hogy menesszenek küldötteket Közép-Ázsiába. 2010-ben, az első kétharmados felhatalmazáskor Géza türelmetlenül szorgalmazta a keresztény-nemzeti alkotmányt. Mi csak sejtettük, de ő látta, micsoda viharok várnak ránk, és tudta, csak akkor bírjuk ki, ha kősziklára építjük a házat. 2014-ben, a második kétharmadnál azt mondta: eljött az idő, hogy kormányprogrammá emeljük: mi, magyarok nem fogyhatunk el. A népesedés ügyét egy csapásra a kormányzati filozófia középpontjába emelte. Mi csak sejtettük, de ő látta, mekkora vállalás ez. Már 1995-ben azt mondta: „a magyarság térjen vissza a többgyermekes családmodellhez, különben kénytelen lesz telepeseket behívni.” És elszenvedni annak minden következményét – tehetjük hozzá mi. Ő a saját bőrén érezte, milyen az, amikor saját hazájában szorul kisebbségbe az ember. Azt is javasolta, hogy kutassunk fel minden magyart a nagyvilágban. És ha még így sem lennénk elegen, akkor keressünk olyanokat, akik a leginkább hasonlítanak ránk.

Végül 2018-ban, a harmadik kétharmadnál látta elérkezettnek az időt, hogy előhozakodjon újabb nagy tervével, miszerint megmaradásunk nem csupán mennyiségi, hanem minőségi kérdés is. Akkor arra vállalkozott, hogy a magyar géniusz nyomába ered, összegyűjti a magyar találmányokat, ötleteket, víziókat, és a haza szolgálatára bírja a magyar zseniket. Ezt a munkát szakította félbe a halála, és ennek folytatását hagyta ránk, egészen addig, amíg be nem teljesedik nemrégiben kifejtett, mondjuk úgy, politikai krédója. „Hiszek abban, hogy a magyar nemzet történelmi küldetést teljesít, és hogy ez a küldetés mélyen összefügg a lelket és a nemzetet nemesítő csodálatos képességünkkel, a kultúrával. Azt szeretném, hogy tudásközpont épüljön fel e keresztút-hazában, Kelet és Nyugat, Dél és Észak e sokat látott találkozási pontján. Hiszek abban, hogy nemzetünk a legműveltebb nemzetek egyikévé lesz Európában, ha Isten is megsegít. És miért ne tenné, hiszen egyetérthetünk azzal a vélekedéssel, hogy amíg a nemzet távolodott az Istentől, akkor is közeledett hozzá, csak a hosszabbik utat választotta.”

Kedves Barátaim!

Gézától tanultam azt is, hogy nem minden halandónak van sorsa, egyeseknek csak élete van. Gézának sorsa volt. Ha magyar vagy, a sors definíciószerűen csak nehéz lehet. Ami könnyű, az a magyar felfogás szerint nem is sors. Géza szerencsés ember volt, nehéz sors jutott neki: szembeszállt a román és magyar kommunistákkal, a zavaros átmeneti időkben halk, de súlyos szavú költőként próbált irányt adni. Köszönjük Neked, Géza, hogy világirodalmi nagyság létedre volt ránk időd, a szavak és a szellem szigorú őreként megtanítottál bennünket arra, hogy a szavak hídjának csak akkor van értelme, ha az a mélység fölött vezet át a túlpartra.

Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!

A magyarok több történelmet csinálnak, mint amennyit el tudnak fogyasztani. Ha ez igaz, ő ízig-vérig magyar volt. Több ötlete volt, mint ahányat elbírt a politika, több szava, mint amennyi a költészetéhez kellett, és több története, mint amennyi a tankönyvekben elfér. Idézem őt: „Nem írtam, mondtam és tettem olyasmit, amit szégyellnem kellene. Egyetlenegy szót sem kell letagadnom.” Irigylésre méltó pálya- és életív. Nekünk pedig már csak az maradt, hogy ne felejtsük el egyetlen szavát sem.

Tisztelt Búcsúzók!

Géza 1986-ban írt egy verset. Csaba királyfi Szőcs Géza lantján, gondoltam, amikor elolvastam.

„egy napon néhány indián

a Bering szoroson át

akármilyen szoroson át

segítségünkre jön majd

segítségünkre jő majd,

átvágja hozzánk magát.

Az indiánok nem hagynak cserben senkit.

Az indiánok nem hagynak cserben minket.”

Harminc évvel később még olvashatta, együtt olvashattuk, amikor az utánunk jövő fiatal farkasok nemzedéke azt írta, kedves Géza, nekünk is írta, hogy az indiánok mi vagyunk. Mi vagyunk azok, akikre vártunk. Igen, Géza, mögöttünk már egy új nemzedék, új hang, új önbizalom. Látod, Neked volt igazad, itt az újabb bizonyíték: Magyarország és a magyar nemzet nemcsak volt, hanem lesz is.

Most elmész. Mi, akik maradunk még, tudjuk, hogy a legtitkosabb, szavak nélkül is közös, nagy magyar vágyak kapujában állunk. És tudjuk, hogy amikor kinyitjuk, Te ott állsz majd mellettünk. Addig is Isten Veled, kedves Barátunk, Géza! Isten Veletek, Gyászoló Család! Isten Velünk, Gyászoló Gyülekezet!