Szatmári bioborok a nagyvilágban

Ezt Serli Csilla mondja, a falu nemzetközileg elismert borászatának, a Nachbilnak a borásza.

Vendéglátómmal nem csak a borkóstoló teremben beszélgetünk, hanem végigjárjuk a Károlyi-örökségként számon tartott borospincét, illetve a szomszédságban felépült modern borüzemet. Utóbbiban a fémtartályok, számítógépes berendezés, új tölgyfahordók, raktárépület és palackozó gépsor mutatja, hogy két évtized alatt hova fejlődött borászatuk, amely a környékbeli hasonló vállalkozások közül talán egyedüliként természetkímélő szőlészetet tart fenn. Innen kerül ki évente mintegy hatvanezer palack biominőségű bor a hazai, valamint a lengyel, a nagy-britanniai és az egyesült államokbeli piacra. Persze nem olcsó borok ezek, hiszen a fokozottan munkaigényes szőlészeti technológia sokkal többe kerül, mint a hagyományos.

Bioborok amforában

Az elmúlt harminc évben a Zilah–Szatmárnémeti főúton már sokszor elhaladtam a szatmári megyeszékhelyhez közeli Krasznabélteken, borszaküzletekben megvásárolható boraikat többször megkóstoltam, illetve az erdélyi borászatokról, borversenyekről szóló írásokban sok szó esett a sváb falu borászatáról, csak éppen a személyes találkozó maradt el eddig. Pechemre a faluban havonta egyszer megtartott nagyvásár tömegén kell átvergődnöm a pincészet bejáratáig, de a vásári zsivajt, a sült miccs és a sör illatát hamar felváltja a borospince szokásos hűvöse és kellemes csendje. No meg a hazai és nemzetközi kiállításokról hozott oklevelek, díjak sokasága, amit forgalmazott boraik tesznek élőbbé és tapinthatóvá. Szőlészetük színes fajtaösszetételéből – Rizling, Traminer, Chardonnay, Sauvignon, Szürkebarát, Cabernet sauvignon, Merlot, Kékfrankos, Pinot noir és Syrah – készülnek svábos hangzású boraik: az országban elsőként piacra dobott bíborszínű Syrah, a Blaufränkisch (Kékfrankos), a Versil, a háziasított Grand Pa, a Grünspitz, a Riesling de Rhin, a Fekete leányka és a Chardonnay Barrique. Valamennyi boruk bioművelésű szőlészetből származik, annyi különbséggel, hogy a bioborként elismert három fehér borfajtájuk – a Versil, a Grünspitz és a Grand Pa – a többi bor kezelésére használt minimális kénmennyiségnél is kevesebbet tartalmaz. A bioborok sajátos technológiájához tartozik az is, hogy egy hetet áztatják szőlőhéjon, illetve újabban különböző összetételű agyagból készült amforákban érlelik négy vagy hathétig, amit a palackozás követ. Bioboraik jellegzetessége, hogy palackozás előtt nem szűrik, így állaguk nem olyan csillogó és tiszta, mint a szokásos boroké. Serli Csilla elújságolja, hogy

a legutóbbi, lengyelországi szakkiállításon felhozatalukkal egyértelmű sikert értek el.

Nem csak pénz, szaktudás is kell a szőlőtelepítéshez

A Nachbil a kommunisták által államosított borászat helyén létrejött nagy állami szőlőfeldolgozó vállalat, a MAT Károlyi pincéjében született húsz évvel ezelőtt.

Ma már vannak sokkal nagyobb borászatok is a környéken – a szomszédos Dobrán és Szakaszon egy-egy 200 hektáros szőlészet próbál talpon maradni –, de ismertségben kevésbé versenyezhetnek a tízszer kisebb területen termelő krasznabélteki pincészettel.

Igaz, a biotermesztésű szőlőültetvényekre a szokványos területalapú támogatásnál többet kapnak, de az állami szubvenció csak töredéke annak a hatalmas befektetésnek, ami egy-egy hektár szőlő műveléséhez kell. A szakember szerint az európai uniós mezőgazdasági támogatások szempontjából Románia a sor végén kullog, így nem véletlen, hogy hazai termelésű élelmiszerrel, borral sokkal nehezebb külpiacon érvényesülni, mint például egy francia, portugál vagy akár görög termelőnek. 

Együtt élnek a borral

A romániai borpiacra nehéz bekerülni, másrészt nehéz ott megmaradni. A borász arról mesél, milyen erőfeszítésükbe került, amíg az Osztrák–Magyar Monarchiában hírnevet szerzett szatmári borvidéket sikerült annyira megismertetni a borfogyasztó közönséggel, hogy boraik egyenrangú versenytársak legyenek a már régóta számon tartott és elismert hazai borvidékek felhozatalával. Ez hosszú évek áldozatos munkájának, rengeteg borversenynek és borkóstolónak a hozadéka.

de több bor is ötvözi a település évszázadokra visszamenő, leghíresebb borainak ízvilágát. Ilyen előzmények után esett a választás a hagyományos technológiánál többe kerülő biotermesztésre, ami bizony az idei, nagyon esős májusban óriási megpróbáltatást jelentett a szőlészeknek, hiszen a rengeteg csapadék és az emiatt megnőtt gyom a legtöbb szőlőbetegség és kártevő melegágya. Mivel a gombabetegségek ellen leghatékonyabb szisztémikus – növénybe felszívódó – szereket nem használhatják, a kontaktszerek viszonylag szűk listáján kívül csak a kaszálás és a zöld munkák kézi elvégzése marad, gyomirtót sem szórhatnak ki a szőlősorok közé.

Serli Csilla úgy látja, jól döntöttek, amikor a bioművelés és a bioborok mellett kötelezték el magukat, mert

Ugyanakkor, aki kicsit is ért a borászathoz, tudja, hogy megfelelő kénezés nélkül milyen gyorsan vedlik át a szőlőlé. Serli Csilla szerint nagyon vigyáznak a borra, gyakorlatilag együtt élnek vele. A régi Károlyi-pincében ma is ott állnak különböző évfolyamok szerint palackozott boraik, amelyek alakulását folyamatosan nyomon követik. Az amforában érlelt boroknál is mindig kóstolással döntik el, mikor kell palackozni: itt a bor sokkal több oxigént kaphat, mint hordóban. De az agyagedénytől kapja azt a jellegzetes ízvilágot és ásványosságot is, amire külön vevő az ínyencségekre vágyó borkedvelő.

– magyarázza a romániai piac nagy kihívását a szatmári borász.

A szőlő nagy úr

Szatmár megyében évi rendszerességgel messze földön híres borversenyeket rendeznek. Idén például a termelők mintegy száz borral neveztek be, olyanokkal, amelyek már túljutottak az előválogatáson, ami jól jelzi a vidék nagy potenciálját. Jelen vannak ilyenkor a bélteki és a környező falvak borai, a halmi és a túrterebesi vulkanikus talajon termő szőlők nedűi, vagy a Nagykároly környéki homoki borok, amelyeknek régebben szintén nagy hírnevük volt. Bőven van olyan 20–30 ártól pár hektár területnagyságig termelő borász, aki olyan minőséget kínál, amivel piacon maradhatna.

A borászok dolgát az is nehezíti, hogy a szőlőművelés köztudottan munkaigényes, kézi munkaerőt pedig egyre nehezebb lehetetlen találni. Aki családban nem tudja elvégezni a szükséges munkálatokat, az bajba kerül. A nagyobb borászatoknak – mint a Nachbilnek is – dologidőben több faluból kell összegyűjtenie a szükséges munkaerőt, ami nemcsak egyre drágább, hanem sok esetben nincs is. Akik szülőfalujukban maradtak, azok dologidőben inkább kimennek Németországba vagy Ausztriába munkát vállalni, a falvak derékhada pedig beingázik Szatmárnémetibe ipari munkára vagy különböző szolgáltatásokat végző cégekhez. A mezőgazdaság ma már nem vonzó ágazat a kétkezi munkások számára sem.

Másrészt ebből meggazdagodni nem lehet” – vonja le a gondok sorjázása utáni következtetését Serli Csilla. Haragszik azokra, akik a vásárlóközönséget más vidékekről – például Tokajból – hozott mustból erjesztett borral vagy máshol olcsón megvásárolt ömlesztett borral próbálják átverni. A viszonteladók egy-egy vidék borászatát járatják le, hiszen nem lehet összehasonlítani a helyben befektetett munkát azzal, amit máshonnan hozva helyi borként próbálnak értékesíteni.

A borturizmusban a jövő

A Nachbil pincészetében mindig szívesen látott vendégek a borkóstolóra érkező turisták. Nemcsak erdélyi, romániai csoportok jönnek szép számmal, hanem magyarországi, távol-keleti vagy a balti államokból érkezett turisták is megfordulnak itt. Serli Csilla jó fejleménynek tartja, hogy a borturizmus Romániában is egyre elterjedtebbé válik. Az előjegyzések alapján fogadott csoportoknak lehetőleg mindent megmutatnak, ami szőlészettel és borkészítéssel kapcsolatos.

– fogalmaz a szakember. Sajnálatosnak tartja, hogy a falu egykori termálfürdője romokban áll, az önkormányzatnak nincs pénze befektetni, pedig egy fürdővel megspékelt borvidék kincsesbánya lehetne nemcsak a borüzemeknek, hanem a kisebb bortermelő gazdáknak is. Erre bőven van példa Magyarországon. Ehhez persze panzió is kellene Krasznabélteken. A Nachbil már rég tervezi, de mindig másra kellett a pénz. Talán erre is akad majd szemfüles vállalkozó, aki rájön, hogy a szebb időket megélt sváb falu – mint általában a szatmári borvidék minden darabja – olyan kincsesbánya, amiről az évek során rárakódott port és a feledés homályát kellene letakarítani.

Cikkünk eredetileg a Székelyhon napilap hetente megjelenő gasztronómiai kiadványában, az Erdélyi Gasztró legfrissebb számában látott napvilágot június 26-án.