Nem élünk a vásárlói bojkott lehetőségével

– Mennyire jellemző, hogy Erdély zömében magyarok lakta vidékein a kereskedelmi üzletláncok elsősorban román alkalmazottakat foglalkoztatnak?

– Erről pontos felméréseink nincsenek, de több irányból hallottam, és tapasztalom is: bizonyos területeken arányukon felül dolgoznak román alkalmazottak. Ide tartoznak a nagyobb áruházláncok helyi üzletei, a bankok, de bizonyos gyógyszertárak és franchise-jellegű vállalkozások is, amelyeknek kihelyezett munkapontjai vannak országszerte és tulajdonosi körük tipikusan külföldi vagy román. Üzletpolitikájukat külföldön vagy Bukarestben találják ki, és nem igazítják a helyi viszonyokhoz. Általában nem azzal van baja a helyi magyar vásárlónak, hogy az illető román, hanem hogy nem tud, vagy kicsit sem akar megszólalni magyarul.

– Hogyan érinti ez a tömbvidékek magyar vásárlóit?

– A székelyföldi magyar számára ez leginkább két ponton fájhat. Az egyik az, ha a cégnek nincs vagy hiányos a kétnyelvű politikája. Ezzel szorosan összefügg, hogy bár a vásárló szeretné, sokszor mégsem szolgálják ki anyanyelvén, mert az alkalmazott nem tud magyarul. Ezt joggal érezheti méltánytalannak, hiszen ha elmegy vásárolni, és olyan terméket vesz, amin csak román használati utasítás van, akkor egy román anyanyelvű vásárlóval szemben hátrányban van, mert ő nemcsak a termék árát fizeti ki. Ahhoz, hogy rendeltetésszerűen tudja használni, neki tudnia kell románul, vagy tanácsot kell kérnie attól, aki tud. Ez plusz erőfeszítésébe, munkájába kerül, hiszen a cég abba nem pótolt bele, hogy ő megtanuljon románul – vagy csak elenyészően keveset, hiszen a befizetett adólejeiből aránytalanul keveset osztanak vissza e célra. Egy átlagos termék esetén ez az érvelés bagatell dolognak tűnhet, de gondoljunk egy banki szerződésre az apró betűs részekkel, vagy egy kezelési javaslatra az orvosnál, ott bizony nagyot bukhat az ember, ha nem tud rendesen románul.

– Megkülönböztet-e egy áruházlánc, ha Csíkban például üzletet nyit, de nem a környékről alkalmaz munkatársakat?

– Ez joggal zavarhatja a csíkszeredai magyart. Ez esetben a diszkrimináció gyanúja is felmerülhet. Ennek gyakoriságáról egyelőre nincsenek pontos felméréseink. A jelenséget azért nehéz kutatni, mert ezek általában cégen belüli magán­ügyek, az általános adatvédelmi rendelet (GDPR) korában pedig egyre kevésbé követelőzhetünk személyes adatokért. Nekem egyébként van olyan hipotézisem, ami szembemegy a diszkriminációtézissel, illetve nem feltételez rosszindulatú szándékosságot, de még opportunizmust sem.

– Miért lenne érdeke egy román vezetésű cégnek, hogy vegyes lakosságú vidékeken ne szólítsa meg a magyar vásárlókat?

– Szociológiai törvényszerűség, hogy a munkakeresésben a kapcsolatok igen fontosak. Fontosak a munkavállalónak, mert ezeken keresztül értesül a jobb munkalehetőségekről, és ismerőseiben ajánlókra talál, ami növeli elhelyezkedésének esélyeit. Fontosak a munkaadónak is, mert olcsóbban megússza a toborzást, ráadásul ha valakit beajánlanak, azért a referens némi felelősséget is vállal. Feltételezésem szerint azért több a román alkalmazott e cégeknél, mert a munkaerő-toborzás elsősorban hálózatokon keresztül történik, és e hálózatok etnikailag erősen rétegződtek. A románoknak egyre inkább csak román barátjuk, magyaroknak csak magyar barátjuk van. Egy friss tanulmányunkban kimutattuk, mennyire párhuzamos társadalmakban élünk, egyre kevesebb a hídember, aki a román és a magyar kisvilágokat összeköti. A párhuzamosság pedig a kölcsönös bizalomnak sem kedvez, mert az idegennel szemben óvatosabbak vagyunk. A következmény tehát nem is lehet más, minthogy román tulajdonú cégekben arányukon felül alkalmazzanak románokat. Ha nincs elég helyi, akkor máshonnan. Ez a magyarokra nézve nem kedvező, de be kell látnunk: intézményi gazdaságtani logikában ez nekik olcsóbb, mert az alkalmazásnak ez a módja kevesebb információs, alku-, kikényszerítési- és egyéb tranzakciós költséggel jár.

– Egy vállalkozás számára a profit a fontos. Ha nem szólítja meg anyanyelvén a vásárlót, akkor kevesebbet is árul az adott régióban. Miért jó ez a cégnek?

– A cégek többnyire racionálisan gondolkoznak, tehát nem hiszem, hogy ne szeretnék ügyfeleiket elégedettnek látni. Inkább azt sejtem, e cégek keveset tudnak arról, hogy veszítenek-e azon, ha nem az anyanyelvükön szólítják meg a magyar vevőket. Ez politikailag érzékeny téma – lásd a miccsbotrány körül kialakult óriási nyilvánosságot –, amiből egy cégnek nem lehet jól kijönni, mert vagy az egyik, vagy a másik oldalon veszít. Egy jó menedzser tudja: a nagyobb helyi forgalom miatt magyarul is kommunikálniuk kellene. Viszont tartanak attól, hogy a román fogyasztók ezt esetleg büntetni fogják – ha nem is Csíkszeredában, de az ország román városaiban. Így aztán ki-ki a maga módján megpróbálja megtalálni a finom egyensúlyt, a kétnyelvűségnek azt a szintjét, ami a magyarok számára kielégítő, de nem zavarja a román fogyasztókat.

– Ha nincs is elegendő magyar alkalmazott, több üzletlánc is megpróbálkozik a kétnyelvű feliratokkal. Ez vajon mennyire elterjedt módszer?

– Nagy változatosságot látok abban, hogy mennyire kétnyelvűek az üzletek, a cégek ebben eléggé tanácstalanok. Figyelem, ahogy ezzel kísérleteznek például Marosvásárhelyen: néha vannak magyar termékfeliratok, máskor lekerülnek. Ezt befolyásolhatja, hogy éppen milyen az interetnikus hangulat – ezért kétnyelvűbbek például a digitális kijelzők, mert ott gyorsan le lehet cserélni a szöveget-üzenetet. Jól látható tehát: a kereskedő nem tudja, egy magyar fogyasztó meddig és mennyit hajlandó fizetni olyan üzletben, ahol nem az anyanyelvén szólítják meg.

– Egy székelyföldi magyar ember vajon miért vásárol olyan nagyáruházban, ahol az anyanyelvét semmibe veszik?

– Az a benyomásom, hogy a székelyföldi áruházak nem veszítenek sokat azzal, hogy nem kommunikálnak magyarul. Ennek két oka van. Egyrészt a székelyföldi vásárlók is árérzékenyek, mint a romániai lakosság nagy része. Minél szegényebb vidékről van szó, annál inkább. Hiába van meg a székelyek nagyobb hajlama arra, hogy helyi, székely vagy magyar terméket vásároljanak olyan embertől, aki magyarul szólítja meg őket. Amikor arról van szó, hogy a polc előtt áll, és választania kell, akkor gyakran kénytelen az olcsóbbat venni. A nagyáruházak pedig általában olcsóbbak, mert a méretgazdaságosság miatt megengedhetik maguknak. Ezért marad el a vásárlói bojkott abban az esetben, ha nem magyarul szólítják meg őket.

– Vannak országok, ahol igen hatékonynak bizonyult a bojkott. Erdélyben a tömbmagyarság miért nem képes felsorakozni egy közösségi tiltakozás mögé?

– Minél tehetősebb valaki, annál inkább élhet a bojkott eszközével, de gyakran mégsem teszi. Itt jutunk el a második okig, ez pedig a vásárlók kényelme. Vannak, akiket zavar a kétnyelvűség hiánya, pénzük is van, mégis visszajárnak oda, ahol nem beszélnek magyarul. De figyeljük meg alaposabban: oda járnak leginkább vissza, ahol keveset kell kommunikálni. Elsősorban áruházakba, ahol meg sem kell szólalni, ha nem ragaszkodik hozzá az ember. Egy étteremben már erősebb az elvárás, ott gyakrabban büntetik, ha nincs magyar pincér. Tehát minél személyesebb és kommunikációigényesebb szolgáltatásról van szó, annál fontosabbá válik az anyanyelv használata, megnő a magyar nyelv értéke, elsősorban pénzügyekben vagy egészségügyi szolgáltatásokban. Nem véletlen, hogy több román orvos tud magyarul, hiszen sok múlhat azon, ha a pácienssel félreértik egymást. Az ügyfél ezt mindig a minőséggel és az árral korrelálja, mert hiába egy magyar orvos, ha nem jó szakember, egy magyar biztosítási ügynök, akinek nincsenek versenyképes ajánlatai.

– Mit ajánlana az erdélyi magyar vásárlóknak, akiknek nyelvi igényeiről gyakran megfeledkeznek a nagyáruházak?

– Fontos, hogy a magyar fogyasztók minél gyakrabban és minél változatosabb formában jelezzék: számukra fontos a magyar kiszolgálás és ügyfélszolgálat. Mivel náluk a pénz, ezt többnyire büntetlenül megtehetik. Gyakrabban kellene élni a civil elégedetlenség kifejezésének e formájával.