Az aratás az élet ünnepe

– okítja a nagyobbikat, miközben lelki szemeivel már látja is a rend sorját.

S hogy ilyen szépen tovább adta a századok óta beidegződött mozdulatot, fente tovább a szerszámot, amelynek nyomán nemsokára kalangyákba áll majd a gabona a határban.

Hiedelmek, szokások

Az aratáshoz hiedelmek is társultak. Nem volt ajánlatos újhold idején hozzáfogni, sem pedig ha halott volt a faluban. Nem volt jó kedden vagy pénteken elkezdeni a munkát, mert akkor üres lesz a búza kalásza. Tilos volt a megmaradt ivóvizet a tarlóra önteni, mert annak az embernek keléses lesz a lába.

Az aratás befejezése előtt egy csomó gabonát lábon hagytak az égi madarak számára, vagy abrakul Szent Péter lovának. Istennek való felajánlásként egy marék kalászt is hagytak a tarlón, hogy a következő esztendőben a zivatar kárt ne tegyen a vetésben.

Az aratás utolsó kévéjéhez is kötődtek hiedelmek, általában varázserőt tulajdonítottak neki. Egyrészt abból készítették az aratókoszorút, amelyet a földbirtokosnak adtak át, de az utolsó kalászokból minden arató vitt magával néhányat, majd otthon az őszi vetőmag közé keverte, vagy a tyúkok elé szórta, hogy sok tojást tojjanak.

Egy régi katolikus kalendárium szerint mindig a gabonaföld keleti sarkában kezdték az aratást. Az első két kévét rögtön keresztbe fordították, s köszönő imát mondtak mellette. Máshol az aratás végén a legszebb darab búzából készítették a „Jézuskévét”. Kikeresték azt a búzatövet, amely három egyforma növésű szép kalászt termett, és piros szalaggal egybekötötték azokat. Az aratókoszorú régen templomi szentelmény volt, minden templomnak ékessége. A kévéket keresztbe rakták, a legfelső volt a „papkéve”.

Minden esztendőben annyi termést kértek az Úrtól, hogy jusson a szegényeknek is, az ég madarainak, valamint maradjon annyi, hogy új termés sarjadjon belőle.

Az „élet” összekovácsol

A kért „életből” pedig jutott a rászorulóknak is, és jut manapság is a Pécs városából indult kezdeményezés eredményeként. A 2011-ben indult Magyarok Kenyere program célja, hogy az újkori gazdatársadalom megmozgatásával, a magyar népi kultúrának az aratáshoz, a búzához és az új kenyérhez kapcsolódó hagyományainak ápolásával, jó ügyet szolgálva, a búzaadományokból készült liszt biztosításával segítsen a rászorulókon, főként a gyermekotthonok lakóin.

A kezdeményezés utolsó évében a határon túli területek mintegy 100 tonna búzával járultak hozzá a jótékonysági tervhez, összességében pedig több mint 500 tonna búzát adtak össze a Kárpát-medence magyar gazdái.

A gyűjtés népszerűsége és támogatottsága évről évre nő, ennek köszönhetően minden évben egyre több magyar gazda kapcsolódik be a karitatív célok érdekében. Ezért mára már nem csupán az összegyűjtött búza mennyisége, de a résztvevők minél  nagyobb létszáma és a közös cselekvés erejének felmutatása a meghatározó. A program alatt összegyűlt liszt és kenyéradomány mintegy 80 ezer nehéz sorsú gyermek táplálékául szolgál, és több mint 130 más rászoruló szervezet részesül belőle.

A hagyományok újraélednek

A hagyomány szerint Szent Iván napján a gazdák kimentek a gabonaföldekre és ujjaik között szétmorzsoltak néhány kalászt. Ez volt az érett vetés próbája. Úgy tartották, Péter-Pál után már nem várhat a búza, mert kipereghetett a kalászból. Mivel az aratást szakrális munkának tartották, ennek megfelelően is fogtak hozzá. Sok idős gazda emlékszik, hogy az aratók megálltak a búzaföld szélén, levették kalapjukat, és szertartásosan fohászkodtak Istenhez, hogy sok búzát takaríthassanak be. Csak ezután fogtak neki a rendvágásnak.

Július második napján van Sarlós Boldogasszony napja, ekkor a Szentírás szerint Mária meglátogatta Erzsébetet. E napnak az emlékére ünneplik a megfogant, sarjadó életet, valamint a búza érését.

Minden learatandó gabonatábla előtt a helyi lelkészek adnak hálát a betevőért, majd hagyományos aratással kezdik el a gabona betakarítását.

Az emberiség aratószerszáma hosszú ideig a sarló volt. A sarlós aratás egyszerű formája nem igényelt különösebb munkaszervezést. Az arató, amit learatott, kévébe is kötötte. Átlagosan két-hat arató után dolgozott egy kötöző, aki szalmakötéllel, puszta kézzel vagy kévekötő bottal kévébe kötötte a markokat. Egy marok annyi levágott gabonának felelt meg, amennyit egy felnőtt ember ölre tudott fogni – mesélték a hétpróbás idős siteri aratók egy ilyen bemutatón. A sarlós aratást asszonyok, a kötözést férfiak végezték. Kis parcellákon vagy ott, ahol nem tudták biztosítani a megfelelő munkaerőt, megmaradt a régi forma, a férfiak és nők egyaránt arattak, és ki-ki kévébe kötötte, amit levágott. A sarlós aratás termelékenyebb módja a széles pengéjű kaszasarlóval folytatott munka volt, melynek során az arató nem fogta meg a szálakat, hanem egy suhintással a földre fektette őket. A sarlós aratásnál a szemveszteség minimális volt, gyommagvak ritkán kerültek a tiszta „élet” közé, de maga a munkafolyamat eltarthatott a nyár végéig is. Az Alföldön a 15. század második felében kezdtek el kaszával aratni, ami fokozatosan kiszorította a sarlós munkamódot. Erdélyben a magas hegyi területeken viszont még az 50–60-as években is sarlóval arattak.

Legutóbb Szalacson kezdtek az aratáshoz hagyományos módszerekkel. A ceremóniára még a magyarországi hajdúnánásiak is eljöttek bemutatni szokásaikat, hagyományaikat. Az elemózsiás tarisznya és a vizeskorsó sem hiányzott a kelléktárból.

Természetesen a 100–150 hektáron gazdálkodó gazdáknak, mint az érsemjéni Ványi testvérek, az egyre mostohább időjárási körülmények között sürgetőbb az aratás, más mércék szerint szükséges hozzáállni a munkához.