Tabu övezi az öngyilkosság témakörét

Többek között a külső, környezeti eseményekre adott vulnerabilitás, a kétségbeesés, az a gondolat, hogy a konfliktusokból, nehézségekből nincs kiút, vagyis csak egyetlen kiút van, és az az öngyilkosság. Az pedig csak nehezít a megértésen, hogy ha más valakit is magunkkal rántunk, az még tragikusabb, érthetetlenebb. Ilyenkor az egyén annyira kilátástalannak és sötétnek lát és gondol mindent, hogy azt tartja az egyedüli mentségnek, ha a szeretteit is magával rántja, mert tévesen úgy gondolja, hogy ha neki nem sikerült, akkor nekik sem sikerülhet. Ebben az esetben még biztosabb, hogy a cselekedet hátterében kezeletlen mentális zavar, mély depresszió húzódik meg. A világot, az eseményeket, a saját inter- és intrapszichés folyamatait, konfliktusait menthetetlennek látja, és úgy gondolja, hogy heroikus tettet hajt végre azzal, hogy „megmenti” a hozzátartozóit „ettől a világtól”. Ez viszont téves kép, és úgynevezett omnipotens gondolkodásról árulkodik, ahol az egyén azt gondolja, hogy egyedül ő dönthet élet és halál felett – a másik élete és halála felett is.

– A Temes megyei esetek azért is megdöbbentőek, mert többek között pap (lelkész házaspár) és pszichológus (a nő, aki levetette magát egy tömbház tetejéről, magával rántva a két gyerekét) követte el, akiktől tulajdonképpen segítséget várnak az emberek lelki problémáik orvoslására. Miért történhetett vajon az, hogy mondhatni a lélek dolgaiban jártasabb szakemberekként nem sikerült leküzdeniük az öngyilkosságra való késztetést/hajlamot?

– Hajlamosak vagyunk az embereket a szakmájuk mentén megítélni, és tény, hogy vannak szakmák, amikre ez még erőteljesebben vonatkozik. Így a pszichológus vagy a lelkész nem lehet szomorú, nem lehetnek nehézségei, konfliktusai, problémái, mentális betegségei stb., hisz ők ezt tanulták, csak tudnak magukon segíteni.

Hiszen először valakiknek a gyermekei, testvérei, barátai voltak, s csak utána választottak szakmát. Az pedig minden szakembernek a sajátja, hogy mennyit dolgozik a saját csomagjával, és hogyan ismeri fel, oldja meg és fel a régi dolgait ahhoz, hogy kész és képes legyen a szakmáját hatékonyan végezni.

– Pszichológusként mire hívná fel a figyelmet, mik lehetnek a környezet felé érkező jelzések valakitől, aki esetleg azt fontolgatja, hogy önkezével vet véget az életének? Mire kell odafigyelnünk embertársaink, szeretteink viselkedésében?

– Az öngyilkosságot elkövető ember szenved, reménytelenséget él meg, magányt, és azt, hogy nem értik meg, ez pedig még inkább súlyosbítja az állapotát. Azt érzi, hogy ő gyengébb, nem fontos, nem értékes, fölösleges, teher. Sokszor hangzik el a közösség részéről a „szedd össze magad”, „lesz jobb is” stb. kezdetű tanács, motiválás, és bár a másik fél ezekkel mindig jót akar, meg kell érteni, hogy annak az embernek, aki a gödörben van, ez nem segítség. Mindenkinek a maga fájdalmai a legnehezebbek, és nem lehetünk annyira érzéketlenek, hogy azt gondoljuk, rangsort állíthatunk fel az egyes emberek fájdalmai, problémái között. Minden ember más, és másként reagál a konfliktusokra, kihívásokra, nehézségekre, kudarcokra. Hogy mi van a háttérben, azt sosem tudhatjuk biztosan.

Akkor is, ha nem feltétlenül öngyilkosságot fontolgat. Nehéz segítséget kérni, hát még beismerni, hogy öngyilkos gondolataink vannak, hatalmas tabu és megbélyegzés övezi ezt a témakört, kirekesztettséget és elutasítást élnek meg az ezekkel a gondolatokkal küzdő emberek. A megértő hallgatás, az odafigyelés, a jelen levés, a nyitottság, a segítőkészség ezekben az esetekben életmentő is lehet. Természetesen nem arról beszélek, hogy átvegyük a terheket a másiktól, hanem arról, hogy abban segítsünk neki, hogy a megfelelő segítséget találja és kapja meg a legrövidebb időn belül.

– Sokszor elhangzik mostanában, hogy a körülöttünk zajló események – a két évig tartó pandémia és a háború közelsége – rossz hatással voltak-vannak az emberek lelkiállapotára, az utóbbi időben megnőtt a lelki zavarokkal küzdő, szorongó, depressziós emberek száma. A járvány alatt azt is sokszor hallani, hogy gyakorta felszínre kerültek, felerősödtek a megváltozott helyzetben, a korlátozások miatt a családi problémák, feszültségek. Hogyan tapasztalja ezt a munkája során? Lehet-e általános érvényű tanácsokat adni a nagyközönségnek a családi, lelki feszültségek kezelésére vonatkozóan?

– Én is úgy gondolom, hogy nagyon megnehezítette ez a két év az emberek életét, sokan elszigetelődtek, magányossá váltak, kevésbé tudták a mentális egészségüket fenntartani, mert pont azokat a tevékenységeket nem lehetett végezni, amik feltöltöttek, reményt adtak, segítettek átvészelni a nehéz időszakokat.

De ilyen a türelem, az érzések megértése, az egyensúly fenntartása. Megtalálni a mértéket bármiben is, amit teszünk, a realitást érzékelni és képviselni, rugalmasan hozzáállni a hirtelen változó helyzetekhez – mindez manapság aranyat ér.