Szórványsors a Székelyföldön

A hegy lábánál 660 méter tengerszint fölötti magasságban, dacolva a természeti viszontagságokkal és a gyarló emberek garázdaságával, még mindig áll az a több száz esztendős tölgyfaerdő, amelyről a nevét kapta a település.
Gyergyótölgyes kialakulása a 18. századra tehető, amikor a gyergyói fát és a borszéki borvizet tutajokkal kezdték szállítani Moldva felé a Kis-Besztercén. Még mindig áll az egykori vámház, és szemtanúk szerint az erdőkben határhalmok őrzik a néhai ezeréves határt. A községközponthoz három falucska tartozik, a többségben magyar lakosságú Hágótő, illetve a teljesen román Péntekpataka és a mindössze négy magyar portát számláló Recefalva. Gyergyótölgyes lakossága mindig is vegyes volt, az 1910-es népszámláláskor, beleértve a hozzátartozó falvakat is, 2572 magyar és 1032 román lakosa volt. Mostanra ez az arány teljesen megfordult, ma már a község lakosságának mindössze 31 százaléka magyar, a többség román. Az itt élő magyar lakosságot az elöregedés, az elvándorlás, illetve a vegyes házasságokba való  beolvadás veszélyezteti. Többek közt emiatt van különös jelentősége az évente egy alkalommal augusztus elején megszervezett, Gyergyótölgyesről elszármazottak találkozójának.

Árvíz nyomában járva
Gyergyóditró irányából, a Cengellér-tetőn át tartunk Gyergyótölgyes felé. Azonban a gödrökkel tarkított aszfaltút elfogy Ditró végében a még a „magyar világban” épített utászháznál, ezután hepehupás földúton haladunk. Hágótőig mindössze egy autóval találkozunk, bennünket senki nem kerül el. Egy óra alatt tesszük meg a húsz kilométernyi utat, míg Hágótőn vendéglátónkkal, Csibi László gyergyótölgyesi alpolgármesterrel találkozunk. Innen már ő kalauzol a további 13 kilométeres rázós úton, Recefalván keresztül a községközpontba. Az út mentén a házak oldalán láthatjuk a nemrég pusztító árvíz nyomait, az udvarokról még mindig takarítják az emberek a már megszáradt iszapot, hordalékot. A Sötét-Putna-patak öntött ki nem is olyan régen, egy kiadós nyári eső alkalmával riadalmat keltve a község lakóinak körében.
„Jaj, csak szemetet és hordalékot látnak, az árvíz tönkretette a malmunkat” – jajveszékel Ileana Olaru néni, mondván, hogy három héttel ezelőtt még vígan őrölt a műemléklajstromon lévő malom. Most azonban megtelt a nagy fából készült vízikerék hordalékkal, és „míg a férfiak ki nem takarítják”, nem lehet ott „lisztet járatni”.

Román iskola, részeg magyar és alulvágó
A községközpont felé tartva továbbra is a földúton zötyögünk, közben  elhaladunk egy iskolaépület és egy dülöngélő, a kora délelőtti óra ellenére már részeg falubeli mellett. „Ez is egy román iskola, az meg egy részeg magyar ember” – sóhajt nagyot az alpolgármester, nem titkolva, hogy miközben a faluban egyre több a román gyermek, a magyarok száma apad, ráadásul a magyarság körében igencsak elterjedt az alkoholizmus. Közben az útról láthatjuk, hogy több udvarban is keretfűrészek szeletelik a méretes farönköket. „Több mint száz fűrésztelep működik hivatalosan a településen, de szinte minden második udvarban üzemel legalább egy alulvágó” – magyarázza Csibi, arra is kitérve, hogy a község lakossága a fakitermelésből él, az aktív lakosság csupán kis százaléka keresi egyéb munkával a mindennapit. Halkan suttogja el az alpolgármester, hogy az önkormányzatnak jelentős gondot okoz a törvénytelen fakitermelés, amit nem tudnak önerőből megfékezni. Nem rejti véka alá, hogy haragszik a rendőrségre, amely szemet huny a fatolvajlás fölött, és tevékenységét azzal bizonygatja, hogy időnként elkap egy-egy kisstílű fakupecet, a nagyokat pedig hagyja szabadon garázdálkodni.

Bojtorjános időszak, vasvillás keresztelő
A községben sétálva a falu alsó végében magunk is  megnézhetjük, hogy a település határát jelző táblán a Gyergyótölgyes feliratot lefestették. A falu felső felénél sértetlen a felirat, itt azonban többségben magyarok laknak, köztük a 91 éves Ferencz István szabómester, aki a legidősebb magyar a községben. Mint meséli, „sokat kellett öltögetnie a kicsi tűvel”, hogy házat vásárolhasson magának. „Nem volt könnyű az eltelt 91 esztendő, jócskán volt benne bojtorjános időszak is” – meséli Pista bácsi, kifejtve, hogy a legnehezebb korszak akkor volt, mikor a második világháború után újra Romániához került a település. „Ha román emberrel találkoztunk, az még nem volt baj, a korcsok viszont olyanok voltak, mint az ördögök” – emlékszik az öreg szabómester, arra utalva, hogy a vegyes házasságban született fiatalok, hogy románságukat igazolják, kegyetlenül verték a magyarokat. Pista bácsit is „megkeresztelték”, mint meséli, vasvillával verték a hátát magyarsága miatt. És, mint mondja, abban az időszakban nem ő volt az egyetlen, aki átesett a vasvillás keresztelőn. „Most, ahogy van, úgy van, de legalább megszűntek a keresztelők” – mosolyog Pista bácsi, miközben kikísér az udvarról.

Találkozó és szavalóverseny
Pista bácsi állítását Csibi László is igazolja, mint mondja, mostanság csak választások környékén tapasztalható az ellenszenv a község magyar lakosságával szemben, egyébként békességben élnek egymás mellett a románok és magyarok. A békés együttélést a gyakori vegyes házasságok is tükrözik, ám az ilyen családban született gyerekek többsége román iskolában tanulja a betűvetést. A rossz közlekedési lehetőség és az anyagiak hiánya miatt a középiskolás korúak tekintélyes hányada a szomszéd faluban, Gyergyóhollóban folytatja középiskolai tanulmányait, román tannyelvű gimnáziumban, és nem a távolabb eső gyergyószentmiklósi gimnáziumokban, mint ahogy eddig volt a hagyomány. Az iskolát végzett magyar fiatalok csekély hányada tér vissza szülőfalujába, a többség a környező magyar településeken próbál megélési lehetőséget találni, kisebb részük pedig Magyarországon.
A szülőföldhöz való kötődés erősítését célozza a Major Sándor plébános kezdeményezte elszármazott gyergyótölgyesiek találkozója. Az immár negyedik éve menetrendszerűen augusztus elején szervezett találkozó ötlete a katolikus templom tornyának kijavítása kapcsán pattant ki. Major Sándor plébános már akkor tudta, amikor tíz évvel ezelőtt Gyergyótölgyesre került, hogy neki kell előteremtenie a pénzt a templom és a plébánia tatarozására, és neki kell olyan rendezvényeket szerveznie, ahol az alig több mint ezer lelket számláló magyar közösség „magában szórakozhat”. A torony javítása kapcsán találkozott a Magyarországon élő, tölgyesi gyökerekkel rendelkező Brassay Sándor mérnökkel, aki ottani adományokból teremtette elő a szükséges összeget. Innen már csak egy lépés volt az elszármazottak találkozójának összehívása, ám ez sem ment egyszerűen. „Eleinte féltek az emberek, kételkedve adták meg az idegenben élő rokonaik címét” – fejtegeti Major Sándor plébános, hozzáfűzve, hogy az első találkozóra több mint 150 meghívót küldtek szét. Két év múlva Brassay Sándor kezdeményezésére az addig szentmiséből, temetőlátogatásból és esti mulatságból álló rendezvény szavalóversennyel bővült. „Az apósom célja az volt, hogy a magyar gyermekeket ösztönözze a magyar vers tanulására” – fejtette ki Simonváros Péter, az idős mérnök veje és képviselője az idei találkozón. Brassay tekintélyes összeget bocsátott az iskola rendelkezésére, amit díjként osztottak szét a szavaló gyermekek között. Az ötlet életképességét az is jelzi, hogy a felhívásra vakáció közepén 23 diák jelentkezett, ami azért is jelentős szám, mert az iskolának mindössze 67 tanulója van.
„A találkozó feltöltődést jelent mindazok számára, akiknek az Isten szülőfalujuktól távol adott feladatot a világban” – foglalta össze a találkozó lényegét Csibi Tamás, a 18 éve Magyarországon tevékenykedő távközlési szakember a szentmisét követő temetőlátogatáson.