Általában mindig a kora délelőtti órákban tudja meg, aznap mi kerül a befőttes üvegbe; a mélyhűtők többféle fagyasztott gyümölccsel vannak tele. Mind-mind olyanokkal, amelyeket szorgos kezek a környékbeli dombokon, erdőkben szüreteltek le.

Adalékok nélkül, a nagyi receptje szerint

„Az idén rengeteg gyümölcs termett, csak győzze az ember szedni. Megmosva és lefagyasztva nemcsak minőségüket, tulajdonságaikat is megőrzik” – magyarázza Nagy Gizella, miközben sorolja az eddigi termést: málna, vörös, kék és fekete áfonya, szeder, ribizli, hecserli, rebarbara.

A főként szász vidékeken ismert növény valóságos reneszánszát éli, olyannyira, hogy már többen is foglalkoznak nagyüzemi termesztésével, mi több, a hipermarketek polcain is megjelent. A friss felhasználás – leves, tészta, édesség – mellett lekvárt, befőttet, süteményeket készítenek belőle. Szászkézden már olyan gazda is akad, aki borként értékesíti, sőt a helyi termesztőkön kívül a környékbeli falvak lakói is egyre inkább hajlanak a belőle készült termékek készítésére, fogyasztására és értékesítésére.

– büszkélkednek a szászkézdi asszonyok. Ugyanebben a konyhában zakuszkát tesznek el, vagy szörpöket készítenek – szintén természetes alapanyagokból. Miközben mesél, vendéglátónk sürög-forog, begyújt a tizenöt literes edény alá, aztán lépeget még kettőt-hármat, és a mélyhűtőből előkap egy jókora tasak málnát. Mint mondja, az adag pontosan hat kiló; a lábosba férne több is, de nem szabad nagyobb mennyiséget tenni, mert úgy már más az íze.

Azt is fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy semmiféle adalékot nem használ, a cukorból is a lehető legkevesebbet teszi; nem tartja szerencsésnek, ha a háziasszony a lekvárt túlédesíti. Ezért kilogrammonként mindössze háromszáz, legtöbb négyszáz gramm cukrot szór az edénybe. Következik a kavargatás, és a harminc, legfeljebb negyven percre korlátozott főzés, majd befőttes üvegekbe tölti ki a kész lekvárt.

A szászkézdiek kaptak is az alkalmon, az ügynek megnyerték a herceget, aki a jó tanácsokon kívül egyébbel is hozzájárult a helyi termékek népszerűsítéséhez. Károlynak köszönhetően érkezett a faluba az első százezer euró, amely induló tőkének épp elegendőnek bizonyult. A fejlesztésre már ennek az összegnek a kétszeresét sikerült megpályázni az Uniótól, mégpedig úgy, hogy az alapítvány is hozzá tudta tenni a maga kétszázalékos önrészét.

Nagyot lendített az „üzleten” egy 2006-os torinói gasztronómiai fesztivál is, amelyen évente több mint másfél száz ország képviselője vesz részt. Amikor a szászkézdiek meglátták, mi folyik az olasz nagyvárosban, valósággal elállt a lélegzetük. Aztán hamarosan eldöntötték, hogy azt, amit mások ott bemutattak, ők is megvalósíthatják saját kis falujukban.

Külföldről is tanulni járnak Szászkézdre

Az országból és külföldről érkező vendégek ma már csodájára járnak a Segesvár környéki falunak. A legtöbben, természetszerűen, Németországból teszik meg a több mint ezer kilométert, de számos francia, olasz, magyar csoport is érkezik a faluba.

– látja be Vyara Stefanova, egy szófiai vidékfejlesztési civil szervezet elnöke, aki tizedmagával érkezett párnapos tapasztalatcserére. Erdélyi kollégája, a kolozsvári agrártudományi egyetem tanára, Mugurel Jitea harmadszorra tér vissza a faluba; minden egyes alkalommal hallgatóit hozta, illetve kisgazdákat kirándultatott Szászkézdre. „Segesvár környékére járunk tanulni, hisz, amit itt tesznek a gazdák és asszonyok, máshol nemigen látni. Sem Kolozsvár környékén, sem Románia más vidékein” – szól elismerően a szászkézdi mozgalomról az egyetemi tanár.