Pestről a csángó skanzenbe

A festői környezetben a környező falvakban lebontott, majd kövenként, gerendánként ide hordott, és itt eredeti formájukban újraépített csángó házakra bukkan a látogató. A vendéglátásra is alkalmas házakban megcsodálhatja az eredeti csángóföldi bútort, népviseletet, a régi háztartási eszközöket, de a tábor gondnoka, Ferkó Zoltán is „attrakciónak” számít.

Különleges idegenvezető

Ha a név hallatán az embernek nem ugrik be a történet, amely révén az erdélyi és a magyarországi közvélemény megismerte, akkor a látogató végighallgatja Ferkó Zoltán választékos idegenvezetői szövegét, amint sorra bemutatja a tájházakat, azok berendezését, majd továbbáll. Esetleg elcsodálkozik azon, hogy kísérője egyáltalán nem úgy beszél, ahogy a csángók vagy székelyek szoktak. Ha nem kérdez rá kilétére, származására, akkor nem jön rá, hogy azzal a Ferkó Zoltánnal találkozott, aki tavaly biciklizarándoklatot szervezett a csángóvidéki magyar nyelvű misézés engedélyezése érdekében, és ennek során a Vatikánba is eljutott.

Budapesten nem volt maradása

„Budapesten születtem, a furcsa nevű Baár–Madas Református Gimnáziumban tanultam, amely a két alapító családról kapta a nevét. A moldvai népművészet iránti szeretet ott kezdődött, amikor érettségi előtt álltam, és egy fiatal lelkes néprajzos, Nagy Bercel a szalagavató ünnepségen csángó énekeket és táncokat tanított nekünk” – ecsetelte vonzódása kialakulását lapunknak a 32 éves Zoltán. Erdélyben először 1997-ben, Székelyudvarhely környékén járt, akkor megdöbbentette a szegénység, és azt mondta: „Ez nem az én világom!” Jó pár évig nem is merészkedett vissza, de aztán 2005-ben már érett fejjel jött. Még Budapesten bekapcsolódott az úgynevezett keresztszülő mozgalomba, a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület alelnöke lett. A mozgalom keretében jelenleg 1800 csángó gyerek anyagi támogatását vállalta ugyanannyi anyaországi család.

Másodszor azért jött, hogy Lábnik faluban magyar nyelvre oktassa a gyerekeket, minekutána tanári diplomát szerzett. Időközben életét az Erdélyből Magyarországra települt Pávai István népzenekutató lányával, Pávai Rékával kötötte össze. „Lábnikon néhány hónapot töltöttünk, majd visszamentünk Budapestre. Akkor még nem terveztük azt, hogy letelepedünk Erdélyben. Viszont otthon nem találtam a helyemet. Multinacionális cégeknél dolgoztam, naponta nyolc órán át a számítógép előtt ültem. Éreztem, hogy az nem az én világom. Közben két gyönyörű gyerekünk született. Elkezdtem keresni annak a lehetőségét, hogy Erdélyben telepedjünk le. De bárhol kilincseltem, nem akadt hely, munkalehetőség számomra, pedig azt mondják: Erdély a korlátlan lehetőségek hazája” – vázolta a többéves próbálkozást Zoltán, aki végül komoly ajánlatot kapott. Egy csíkszeredai építészeti vállalkozó, Szász István létrehozta a gyimesközéploki skanzent, és felkérte, hogy legyen a gondnoka, mindenese. Feleségével úgy döntöttek, hosszabb időre megtelepednek az egyik tájházban, amelyet feljavítottak, a téli időszakra is lakhatóvá tettek.

„A Vatikán sem mindenható”

Zoltán eddigi életének a legnagyobb élménye az a 45 napos biciklizarándoklat – 4000 kilométeren keresztül 370 települést érintettek –, amelyet a csángóföldi magyar nyelvű misézés engedélyezése érdekében szervezett. Ez 2007 áprilisában indult Budapestről a Szent István-bazilikától, és úgy tervezték, hogy Rómába mennek, majd a csíksomlyói búcsú napján érnek Erdélybe, ahol beszámolnak az eredményről. Ezért azt kérték, hogy 2007. május 11-én fogadja őket a Vatikán „külügyminisztere”, Pietro Parolin prelátus, és ez meg is történt az adott napon. Zoltán ma is keserű szájízzel emlékezik vissza Parolin szavaira: „Ez nem új dolog, átpolitizált kérdéskör, sőt politikai kérdés, és ezt újabb konfliktusok generálása nélkül, helyi szinten kell megoldani. A Vatikán sem mindenható, csak az Isten.” Konkrét, kézzelfogható ígéretet nem kaptak tehát, és hazatérve sem történtek csodák ennek következtében, de úgy véli: megtört a jég, rést ütöttek a falon. Házigazdánk több olyan esetről is tud, amikor egyes csángóföldi katolikus templomokban az oda érkező papok magyarul misézhettek. Ezt lehetővé tette a helyi plébános.

Zoltán könyvet írt a zarándoklatról. Bár jól tudja, hogy nem tehet mindenki ilyen látványos gesztusokat, azt is állítja: mindenki tehet valamit a maga módján. Az Erdélybe látogató anyaországiaknak azt ajánlja, éljenek a civil diplomácia eszközeivel. Keressék fel a csángó falvak plébánosait, beszélgessenek el velük, említsék meg, hogy zarándoklat is történt már a magyar nyelvű misézésért. „Ezek a plébánosok általában ismerik a magyar nyelvet. Meg kel érteniük, hogy a csángómagyar közösségeknek joga van a magyar miséhez” – hangsúlyozta házigazdánk.