Megőrizni Domokos Géza szellemi hagyatékát

– Milyen elgondolásból alapította meg a Domokos Géza Egyesületet?

– Az egyesület létrehozásának célja édesapám szellemi hagyatékának ápolása volt. Úgy éreztem, valamit kezdeni kell azzal, amit ő testesített meg, a sokféle, szerteágazó, mégis letisztult szellemi örökséggel.  Rám hárult a feladat, hogy lebontsam szüleim sepsiszentgyörgyi életterét, így az egyesület tető alá hozása visszabillentette a mérleg nyelvét, helyet kapott az építkezés. Apám emlékének, szellemi hagyatékának megőrzésének gondolatát egymástól függetlenül sokan megfogalmazták, sokan segítettek egy-egy ötlettel, vagy egyszerűen csak bátorítottak.

– Közel két éves az egyesület, sok mindennel foglalkozott, szervezett kalákát a Domokos Géza papolci házának rendbetételére, konferenciát a régiósításról, a Székely Mikó Kollégiumnak adományozta a Domokos Géza könyvtárát, majd az iskola ifjúsági könyvtára felvette a Domokos Géza nevét. Hogyan állt össze az egyesület programja?

– Az összetett tevékenység részben tudatos, részben ösztönös építkezés eredménye, folytatása a hagyaték gazdag palettájának. Domokos Géza is ilyen volt, rengeteg minden érdekelte, tájékozott volt, szinte bármiről lehetett vele beszélgetni. A civil szervezet működtetése számomra teljesen új foglalkozást jelent, eltér az eddigi képzőművészeti, újságírói mozgásteremtől. Nehéz volt, mert menet közben kellett megtanulni a civil szervezet kezelését, mert ez egy külön világ, tankönyvből nem lehet elsajátítani. A megérzés jött be a képbe, ellestem miként csinálják mások. Aztán menet közben alakult, formát kapott, baklövésekkel, apró sikerélményekkel. Tapogatózva, jobbra-balra kérdezősködve és nézelődve, az interneten keresgélve kezdett körvonalazódni az apám szellemiségének otthont adó egyesület. Június 26-án hat éve hunyt el apám, megszakadt egy folyamat. Az RMDSZ megtette a magáét, folyamatosan fenntartotta emlékét, de úgy éreztem többre van szükség. Annak a szellemiségnek a gyakorlatba ültetéséről van szó, amelyet képviselt, ismerve a gondolkodásmenetét, az érdeklődési körét, mindazt az értéket, amelyet bátorított vagy önzetlenül teremtett maga körül.

– Az utóbbi években felerősödtek az autonómiatörekvések, Domokos Géza megítélése változik-e ennek fényében?

– Emlékszem, hogy az apám halálát követő napon, az Observatorul de Covasna című sepsiszentgyörgyi román napilap kért tőlem egy oldalnyi összefoglalót róla, akkor kezdtem keresgélni a világhálón, és az általa adott interjúk között találtam egyet, amelyben kifejtette: meglátása szerint lesz területi autonómia, de nem etnikai alapon. Ő akkor jól tudta, hogy a román társadalom nincs felkészülve az autonómiára, mint társadalomszerveződési alternatívára. Ebből származhatott az autonómiával kapcsolatos visszafogottsága. 1990 óta csak most érződik, hogy a román társadalom már nem utasítja vissza zsigerből az önrendelkezés fogalmát. Huszonnégy esztendőnek kellett eltelnie, ez valahol őt igazolja. A rendszerváltás előtt szívügyének tekintette, hogy, másokkal együtt, harcoljon a 70-es, 80-as években a romániai magyarság identitását jelentő intézményrendszerben \"virágzó\" kisebbségellenes megnyilvánulások ellen, elkötelezettje volt a közösségének, ennek megmaradásáért küzdött, és politikusként is ezt vallotta. A Kriterion Könyvkiadó tevékenyégéhez kötődő művelődéspolitika után sokkal nagyobb nyomással, több kihívással volt kénytelen szembesülni a rendszerváltás után. Meghaladta őt a megsokszorozódott munka és tempó, a különböző érdekek összeütközései, úgy érezte, a feje fölött összecsapnak a hullámok. A 90-es évek embert próbáló idők voltak, a szervezetét is kikészítette a folyamatos, nagy nyomással ránehezedő közéleti stressz.

– Milyen vonalon halad tovább az egyesület?

– Hangsúlyozom, ez nem a Domokos Géza személyi kultuszának háttérintézménye, hanem egyfajta műhelygyakorlat helye. Keresem a partnereket, és folyamatosan bővíteni szeretném a tevékenységet. Például foglalkoztat apám könyveinek újrakiadása, lefordíttatása, de úgy gondolom, esélytelen ez a vállalkozás, így inkább a digitalizálás felé orientálódnék. Ez az út költségkímélőbb, hiszen a nyomda sokba került, a könyvek igazságtalanul drágák, a terjesztés is nehézkesnek látszik. Eddig önerőből sikerült digitalizálnunk az Éveim, útjaim, arcaim című memoárkötetét. Igaz, digitális formában zökkenőmentesebben jut el az olvasóközönséghez, de az effajta érintkező felület híján van a könyv adta személyes kapcsolatnak.