Médiaszabadosság és világkuka

– Isten éltesse március 8. alkalmából a nőket és a Reggeli Újságot! Első megjelenése ötödik évfordulóján mit ünnepel, mire büszke a Bihar megyei napilap szerkesztősége, ha visszatekint az elmúlt fél évtizedre?
– Köszönjük a figyelmességet és a jókívánságot. Ugyanazt ünnepeljük-ünnepeltük ezen a félkerek évfordulón, amire egyben büszkék is vagyunk: hogy még létezünk. Hogy egyáltalán még megjelenik hetente hatszor ez a kiadvány, amit sokan – még a szakma is, főleg persze a pozícióit féltő konkurencia – már akkor eltemetett, amikor még meg sem született. Ünnepelnénk azt is, hogy többé-kevésbé tartani tudtuk azt a színvonalat, amit a kezdeti nekibuzduláskor, azokban az ihlet- és témagazdag pillanatokban el tudtunk érni.

S ha még hozzávesszük, hogy példányszámunk azóta folyamatos – igaz, többnyire szerény és helyenként hektikus – emelkedést mutat, no és hogy egyre több bihari, váradi, sőt határokon és tengereken túli olvasó tartja fontosnak közvetlenül is megüzenni-elmondani nekünk, szerkesztőknek, munkatársaknak, hogy jó az, amit csinálunk, mert a lap egyszerre olvasmányos, értékorientált és hagyományőrző.

Meg persze olykor kellően laza is: mi például nemcsak naponta közlünk egy-két viccet és karikatúrát, de hetente megjelenő egész oldalas humorrovatunk is van, és a politikai-közéleti oldalainkon is közlünk pamfleteket, szatírákat. Mindazonáltal visszafogottan ünneplünk, inkább nosztalgiázunk, mert a kilátások mostanában nem a legrózsásabbak.

– Emlékszem, annak idején sajtóberkekben és politikai körökben egyaránt megrökönyödést keltett, hogy román üzletemberek – a Micula testvérek – alapítanak magyar lapot Nagyváradon. Jelent-e bármiféle szakmai megkötést a tulajdonosi háttér?
– Ezt egy kicsit felfújták annak idején. Engem régi jó ismerősöm, a magyarul is jól beszélő váradi újságíró-kollégám, a Jurnal bihorean volt főszerkesztője, Mircea Jacan keresett meg 2003 végén – ő akkor már történetesen a nevezett vállalkozó ikerpár tulajdonában lévő Euro Media Sajtóház igazgatója volt –, hogy van itt egy elképzelés: a kiadó indítana még a meglévők mellé lapokat Erdély különböző városaiban, kezdenék éppen helyben, Váradon.

De mivel itt akkor fél tucat román nyelvű napilap versengett egymással, miközben magyarul csak a régi pártlapból Bihari Naplóvá demokratizált, majd pedig demoralizált és külföldi médiamágnásoknak eladott, elbulvárosított lap jelent meg, hát a kiadó egy másik magyar lap indítására lenne kapható. A levegőben is lógott egyfajta olvasói igény valami másra, mint amit a külföldi médiavállalkozók ráerőltettek az olvasókra, cinkosságban az erdélyi magyar egypártrendszerrel.

Nem mennék bele a lapindítás körüli vívódásokba, hercehurcába, buktatókba – a lényeg: egy kicsit túlvállaltam magamat, mert bár eleinte tekintélyesnek tűnt az anyagi és szakmai háttér, apránként rá kellett jönnünk a napilapos taposómalomban, hogy nem leányálom erős konkurenciális helyzetben megyei lapot csinálni, aminek még a terjesztése sincs tisztességesen megoldva – azóta sem.

Miculáék soha nem ártották bele magukat a munkámba, illetve csak akkor szóltak, amikor valakik (általában politikusok) panaszkodtak náluk a lapunkra valamiért, de ekkor is csak azért szóltak, hogy tudjam, honnan fúj a szél, kik áskálódnak a hátunk mögött, kinek léptünk a tyúkszemére. Főszerkesztőként nem a tulajdonosokkal tartom a kapcsolatot, hanem a kiadóvezetővel, ő pedig tőlem tárgyilagosságot és szakmai pontosságot vár el, baráti alapon, a szakmát alaposan ismerve belülről.

– A lap első, illetve jelenlegi impresszumát böngészve megállapítható, hogy elég nagy volt a személyfluktuáció az újságnál, ami általános jelenség az erdélyi magyar sajtóban. Elsősorban anyagi vagy szakmai okok indokolják az újságírók vándorlását?
– Mi innen-onnan verbuváltuk nagy sietve öt évvel ezelőtt a gárdát, megszabott létszámra és béralapra, ami azóta is szinte változatlan. Ezzel mindent elmondtam. Kevés pénzért kell(ene) sokat és jól teljesíteni a Reggeli Újságnál. Van, aki tud, van, aki nem tud, van, aki hajlandó, van, aki nem. Egyesek szerint nem könnyű velem sem dolgozni, mások szerint lehetetlen. Voltak, akikben én nem láttam kellő hivatástudatot, odaadást, tehetséget. Az új, főleg külföldi médiamogulok szerint ez utóbbira már nincs is szüksége az újságírónak. Részletesebben rólunk és öt évünkről a Reggeli Újság honlapján olvashatnak az érdeklődők, a pénteki számunkban Fél évtized dióhéjban címmel összegeztünk.

– Idén ünnepeljük a romániai magyar médiában bekövetkezett „rendszerváltás” 20. évfordulóját. Két évtizedes sajtómúlttal a háta mögött miként látja a honi magyar médiaszabadságot most, amikor talán minden eddiginél nagyobb, politikai-gazdasági jellegű befolyásolási kísérletek érik az újságírót?
– Médiaszabadság, az kérem van, de még inkább szabadosság. Ma már minden szemét és baromság nyilvánosságot kaphat, ha nem az igényesebb lapokban, akkor az elektronikus médiában, de főleg az interneten. Amit én nem világhálónak, hanem világkukának nevezek. Pöcegödörnek.

– Médiatudorok hosszú ideje temetik az írott sajtót. Egyetért-e ezzel? Milyen „arculatváltást” kell eszközölniük a lapoknak – beleértve a Reggeli Újságot – annak érdekében, hogy ne járjon el fölöttük az „olvasójuk”?
– Fogalmam sincs. Én nem vagyok „médiatudor”. Csak egy médiamunkás vagyok. Csinálom, amíg bírom, amíg engedik, amíg értelmét látom. Lehet, hogy nemsokára olvasók sem lesznek már, csak bámulók...