Máté András RMDSZ-képviselő a kettős állampolgárságról

Kettős állampolgárság: cél vagy eszköz?

Nagyjából lecsengett a kettős állampolgárság odaítélését törvényre emelő, szimbolikusnak kikiáltott augusztus 20. körüli eufória. A magyar politika kétségbevonhatatlan adóssága a környező országokban élő magyarság helyzetének rendezését illetően, törlesztődni látszik. Még akkor is, ha 2004. december 5.-nek sok helyütt igen valósan megnyilvánuló traumája nem egyszerűen kiheverhető. Trianon lelki szégyene - ahogy a jogszabály kezdeményezői nevezték – azért lehet jogos megközelítése annak a napnak, mert akkor a kettős állampolgárság népszavazás útján történő jóváhagyása sokkal erőteljesebb szimbolikus jelentőséggel bírt volna, mint utólagos odaítélésének mai, pragmatikus értelmezése.

Nem véletlenül. A fekete gyertya, amelyet ama december után, a csíksomlyói zarándoklat alkalmával az erdélyiek a magyar parlamentbe küldtek, korántsem a harag, de sokkal inkább a fájdalom jelképe volt.

Bárhogyan is fújnának a szelek ebben a nem ritkán huzatos Kárpát-medencében, dicséretesnek tartom, hogy a kettős állampolgárság ügyében a magyarországi pártok konszenzusra jutottak. Ez a konszenzus mára olyan irányba módosult, hogy nemrégiben nyilatkozatok szintjén kiderült: választójogot is kaphatnak a határon túli magyarok.

Hiszem, hogy felelős erdélyi politikusként az – ehhez elkerülhetetlenül szükséges – alkotmánymódosításon túlmutató „miértek” megválaszolása sokkal fontosabb. Nem vonom kétségbe, hogy a választójog lakhelyhez kötésének eltörlését elsősorban a jóhiszeműség vezérli.

Bevallom, az akkori álláspont kissé beárnyékolja felhőtlen és őszinte örömömet azzal kapcsolatban, hogy a magyarországi kormányzó párt választójogot szándékozik adni a határon túl élő magyarságnak.

Anélkül, hogy az anyaországi állampolgárok ezzel kapcsolatos viszonyulását elemezni akarnám – bár meggyőződésem, hogy nem övezi osztatlan lelkesedés ezt a szándékot sem – felmerül bennem a kérdés: a magyar állampolgárság odaítélése mögött valóban egy szimbolikus igazságtételt célzó gesztus húzódik, vagy sokkal inkább egy politikai alakulat perspektívikus, stratégiai tervezése? Cél-e vagy eszköz az anyaországi politikai elit számára a határon túli közösség?

Köztudott, hogy Európa több országában is szavazhatnak anyaországuk parlamentjére a kisebbségben élők. Jogosnak érzem ama kérdést, hogy az elvi jóhiszeműség szintjén a kettős állampolgársággal járó szavazati jog valójában milyen célt szolgál? A határon túli magyarok számára ugyanis mindig létkérdés volt, hogy saját képviselőiket juttathassák a román parlamentbe. Tágabb értelemben, az elmúlt évek kelet-európai, kiemelten romániai politizálásának tanulsága pedig egyértelműen az, hogy mindez csak szervezett formában lehetséges, és nem érdemes kimaradni a döntésből, különben Bukarest dönti el, hogy mi jó a sepsiszentgyörgyi, aradi vagy máramarosszigeti magyarnak.

Következésképpen kérdésként fogalmazom meg az általam képviselt közösség felé: mi lenne számára, számunkra a kettős állampolgárság – szavazati jog konstrukció törvény általi szavatolásának tényleges, pragmatikus leképződése? Az eufórián innen és túl, minden potenciális kettős állampolgártól kérdezem: létezik-e megnyugtató válasz A kettős állampolgárság – cél vagy eszköz kérdésre? A sepsiszentgyörgyi, aradi vagy máramarosszigeti szavazatokkal Budapest dönthet-e négy, nyolc, avagy húsz évre ezeknek a közösségeknek az életéről? A szavazati jog vajon nem éppen azt kellene szavatolja, hogy a határon túli magyarok saját képviselőiket juttathatják a magyar parlamentbe?

Máté András, parlamenti képviselő