Marosvásárhely: Bemutatták Markó Béla „szekus” krónikáját

„Emlékezni kötelesség, a veszélyre figyelmeztetni kell” – jelentette ki a kötet egyik elemzője, Gálfalvi György író annak kapcsán, hogy ma már sokan nem értik, vagy nem úgy értik a letűnt kort, mint amilyen az valójában volt. Szerinte Markó könyvének több olvasata is lehetséges. Egyrészt lehetne úgynevezett nuovo roman, de tekinthető kollektív emlékiratnak is, amit a főszereplő és több mellékszereplő mond mikrofonba.

Olvasható rádiójátékként is, hisz a lakásokban, szerkesztőségben folytatott, rögzített konfliktusok bontakoznak ki belőle. Mozgalmas, fordulatos kémregény is, és töprengő értekezésként is olvasható, amely arról szól, hogy a legszorongatóbb helyzetben is meg lehet, meg kell találni a cselekvés módjait. Gálfalvi szerint a humor, az irónia, a kacagás képességének a megőrzése tette elviselhetővé azokat az éveket, amelyekről a kötet tanúbizonyságot tesz.

Nem akarták tudomásul venni, hogy milyen mélységek fölött egyensúlyoztak, mert ha halálosan komolyan vették volna mindezt, lebénultak volna. „Az ellenállással, ellenéléssel alanyi jogon megszerzett szellemi szabadság mámora, a bajtársiasság, a bizalom, az egymásra utaltság emlékei azok, amelyek mindmáig melegítenek” – mondta. 

Kovács András Ferenc költő, a Látó főszerkesztője szerint: „A kötet a fülelők és a kukkulók titkos története.” A könyv ragacsos és fölháborító bizonyosság, a kukkulók szürke, émelyítő, néha humoros szappanoperája, amelynek olvasása során maga is kukkolónak érezte magát. „Ha az embernek szelleme van, az följelenthető, de maga a szellem nem hallgatható le” – ismertette az olvasottakból leszűrt tanulságot KAF.

Hozzátette: tudni szeretné, hogy hol vannak ma a beszervezők, a zsarolók, és nem azokra az erdélyi magyar értelmiségiekre kíváncsi, akik megzsarolva, megfélemlítve közéjük tévedtek, hangsúlyozta Szilágyi Domokosra utalva.

„A könyvet nem én írtam, hanem én, Gálfalvi György, Kovács András Ferenc, Káli Király István és mások beszélték” – mondta Markó. Érdekességként említette, hogy dossziéjában félévenként megjelennek a lehallgatási engedélyről szóló elismervények: a hatalom engedélyt kért, és azt meg is adta önmagának. Érdekes az is, hogy az annak idején magyarul folytatott párbeszédeket valakik lefordították románra, és most a szövegeket vissza kellett magyarítani.

Kifejtette: nem folyik vér a kötetben, a célja nem az volt, hogy embereket, informátorokat leplezzen le. Mint mondta, nem szomorúságot ébreszt benne a kötet, hanem valami szégyenérzet félét, amiért belestek az életükbe. A kötet kiadásával politikai szándéka is volt: figyelmeztetni, hogy minden hatalomnak, a diktatórikusnak éppúgy, mint a demokratikusnak, érdeke, célja, törekvése az, hogy a maga állampolgárait minél totálisabban ellenőrizze, megfigyelje, csak a demokráciában adottak az eszközök, amelyek segítségével ezeket az intézményeket ellenőrizhetjük.