Élő történelem: fekete március Marosvásárhelyen

Az események után majdnem húsz évvel a Bolyai Farkas Gimnázium diákjainak nagy része éppen azt rója fel tanárainak: intézményes keretek között nem tájékoztatták őket a Fekete márciusként elhíresült eseményekről, ezért „tudatlanok maradtak”. A véres etnikai összecsapás, amelyet a Bolyai- gimnázium kizárólagos magyar tannyelvűségét követelő tüntetések indítottak el, sok mai tizenéves számára az ellenállás emblémája lett. A marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnázium tizedik osztályos diákjai számára  már csak történelem a fekete március, hiszen még egyikük sem született meg a történtek idején.

Néhányuk szüleiktől, tanáraiktól értesültek az 1990. március 19-én, 20-án történtekről, vannak közöttük olyanok is, akik semmit sem tudnak az akkori eseményekről, bár bevallásuk szerint kíváncsiak lennének arra, hogy mi is történt. A véres etnikai összecsapás, amelyet a Bolyai-gimnázium kizárólagos magyar tannyelvűségét kérő tüntetések indítottak el, majdnem húsz év távlatából sok mai tizenéves számára az ellenállás, jogokért való harcos kiállás emblémája lett.

Nem nézték, kit ütnek

A diákok leginkább a családi legendáriumból értesültek az 1990-es márciusi eseményekről, szüleik, nagyszüleik élményeit hordozzák tovább. „Egy bizonyos faluban, azt hiszem Hodákon, felbujtották az embereket egy hazugsággal, hogy jöjjenek Marosvásárhelyre, és verjék meg a magyarokat” – osztja meg ismereteit lapunkkal K. A. R. Szerinte ezelőtt 19 évvel borzasztó dolgok történtek, hiszen nagyon sok ártatlan embert megvertek, „nem nézték, hogy ki az, csak ütötték”.

„Szörnyű esemény volt, botokkal meg vasakkal ütötték egymást az emberek, az indulatok elszabadultak, és nem lehetett visszafogni az embereket. Az események során elvesztette Sütő András az egyik szemét. Nem hiába hívják 1990 márciusát fekete márciusnak” – összegez a bolyais diák, hozzátéve: az iskolának foglalkoznia kellene ezekkel az eseményekkel, hogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy mi történt akkor.

Nézeteit egyébként több társa is osztja, és ahhoz a véleményéhez is többen csatlakoznak, hogy intézményes keretek között, az iskolában kellene tájékoztatniuk a fiatalokat az akkor történtekről.

„Tudatlanok maradunk”

B. B. például őszintén bevallja, hogy fogalma sincs az egészről. Elképzelhetőnek tartja ugyan, hogy a szülei mondtak valamit, amire ő már nem emlékszik, viszont hozzáteszi: „ha valóban nagy hatással volt ez Marosvásárhely történelmére, akkor nagyobb hangsúlyt kellene fektetni rá, legalább a suliban”.

Társa arról számol be, hogy ő csak akkor értesült a márciusi eseményekről, amikor tanára személyes élményeit osztotta meg velük, ezért nagyon ködös információi vannak a 19 évvel ezelőtt történtekről. Szerinte az iskolában legalább a történelemtanároknak egy-egy órát erre kellene szánniuk évente, mert „amúgy mások nem szívesen mesélnek erről, és így mi is tudatlanok maradunk”.

„Édesapám régebb sokat mesélt ezekről a dolgokról, de abban az időben még nem vettem komolyan az ilyesmit, így nem jegyeztem meg, hogy tulajdonképpen mi is volt az oka ennek az eseménynek – mondja B.B.G. – Úgy érzem, hogy az emberek nem fektetnek elég nagy hangsúlyt arra, hogy minket, fiatalokat tájékoztassanak az ilyen jellegű eseményekről. Ha meghallom Sütő András nevét, először nem az jut eszembe róla, hogy ő egy tehetséges író volt, hanem az, hogy egy hazáját szerető, mellette kiálló férfi volt. Úgy gondolom, hogy az 1990 márciusában történt események is azt bizonyítják, hogy Erdélyben még voltak, és merem remélni, hogy még vannak olyan magyarok, akik kiállnak a jogaik mellett, és nem engedik, hogy elnyomják őket.”

Semmi értelme nem volt az egésznek

Egyébként a Bolyai Farkas Gimnázium tizedik osztályos diákjai közül többen is az ellenállás bizonyítékának tekintik a márciusi eseményeket, és úgy gondolják: most sem szabadna engedni az elnyomásnak, ki kell harcolni a jogokat. K. SZ. viszont úgy gondolja: semmi értelme nem volt az egésznek. Ő, mint mondja, idősebb emberektől tud a történtekről, ezért tudása az idősebbek emlékezetét hordozza.

„A román emberekkel, akik Vásárhelytől több 10 kilométerre laktak, állítólag kábító hatású gyógyszert (drogot) itattak, és busszal szállították Vásárhelyre, ezeknek az embereknek fegyvert adtak, s így támadtak a magyarokra” – mondja. Mint kifejti, tudomása szerint ezeknek az embereknek fogalmuk sem volt róla, hogy mit csinálnak, csak rohantak előre, és támadták a magyarokat.

„A magyarok is bőszült lelkiállapotban voltak, ezért nagy verekedés tört ki a két fél között. Több rokonom is itt sérült meg, ismerek olyan embereket is, akik elmenekültek az országból ezután. A két fél káromoló, illetlen módon beszélt a másikról. Az egész a fajgyűlölés, az elrománosítás miatt és az ez ellen való védekezés és büszkeség miatt robbant ki. Szerintem egyáltalán nem így kellett volna megoldani ezt a problémát. Ez súlyosan rontotta a román és magyar társadalom viszonyát. Semmi értelme nem volt az egésznek” – vonja le végül a következtetést.

Házi oral history

Egyébként a felbujtás ténye, a drog több diák válaszában is megjelenik, például az egyik középiskolás, aki még monogrammal sem szívesen látná nevét viszont az újságban, úgy tudja: román pap volt a felbujtó, és azzal „hergelte” a románokat, hogy a magyarok a földjeiket akarják elvenni. „Bejöttek Marosvásárhelyre. Mikor megérkeztek, elkezdték keresni Bolyait, hogy végezzenek vele, de mint tudjuk, ez nem sikerülhetett nekik, de tettek helyette mást, hogy a katonaság is kivonult, csak a támadók oldalán, ezért a mieinknek menekülőre kellett fogniuk a dolgot” – idézi fel a szüleitől hallott történetet, majd azt is elmondja: szülei kint voltak a főtéren, amikor megjelentek a felháborodott parasztok, és az édesapját szinte eltaposta egy tank, mikor menekültek.

Levideózták őket, menekülniük kellett

A családok szétszakadásáról is több diák mesélt a márciusi események kapcsán, K. Cs. például arról számol be, hogy amikor rokonai kivándorlásának okáról érdeklődött a szüleitől, a márciusi események felidézését kapta válaszképpen. „Levideózták őket, vagy más úton tetten érték. Ezért menekülniük kellett” – idézi fel a szülői választ, hozzátéve: azt is tudja, hogy sokan nagyobb árat fizettek azért, mert részt vettek a történésekben, és Sütő András példáját említi.

Valaki mesélt erről...

Többen is említik Hegyi Lajost az 1990-es márciusi események áldozataként: Hegyi Lajos fiatal matematikus egyike volt az 1989-es decemberi forradalom hat marosvásárhelyi áldozatának. Van olyan fiatal is, akinek emlékezetében a bukaresti bányászjárásokkal vegyülnek össze a marosvásárhelyi események, mint mondja: végül a bányászok vetettek véget az „összeütközésnek”.

V. A. azt mondja el, hogy utánaolvasott a márciusi eseményeknek, amikor Marosvásárhely történelméről olvasott, de mégsem tud sokat a történtekről. „Lehet, hogy szégyen, de sokat nem tudok arról az egészről. Emlékeszem, egyszer az iskolánkban, a díszteremben valaki mesélt erről, pontosabban Hegyi Lajosról és arról, hogy milyen nagy reményű matematikus volt, és őt lelőtték akkor. Volt még valami dokumentumfilm, amit Kincses Előd lánya, Kincses Réka készített, és valamikor azt is láttam. Talán ott meséltek még a fekete márciusról, a főtéri csődületről, a katonaság bevonásáról” – mondja.

S. J. viszont kerek-perec kimondja: semmit nem tud. A vegyes házasságból származó diák szülei nem beszéltek erről, mint mondja, annyit tud, hogy „valami verekedés” volt a románok és magyarok között. „Mivel édesapám román és édesanyám magyar, nem tudom, hogy ki melyik oldalon állt, szerintem nem vettek részt” – zárja le a témát.