Elküldené a lelkészt Nyárádszentbenedek református híveinek egy része

Van, aki kígyót-békát ráhord az idős papra, majd megjegyzi, „ha ennek csak tíz százaléka igaz, már akkor is súlyos a helyzet”. Más a lelkipásztort szidalmazókat szapulja. „Szép kis falu lettünk, botrányhősökként kerültünk a tévébe” – jegyzi meg a főúton gyalogoló középkorú asszony, aki eligazít, hol találom a parókiát, hol az iskolát, majd a kérdést meg sem várva sorolja, kik állnak a pap mellett, és kik vannak ellene.

„Tettek a pipájába”

A híradókból azt lehetett megtudni, hogy a hangoskodók szerint a pap mindent tönkre tett a faluban, több mint harmincéves pályafutása alatt csak ártott, a templom meg a parókia mennyezete dől össze, miatta nem lesz ravatalozó, és egy juhpásztor is értelmesebb, mint ő. A háborgók, akik az elmúlt vasárnap útját állták a templom bejárata felé tartó Pályi Bélának, mindenáron és minél előbb új papot akarnak a református gyülekezet élére. Nem értenek egyet Pap Géza püspökkel, aki az Erdélyi Református Egyházkerület szabályaira hivatkozva újabb hat hónappal hoszszabbította meg a 65. életévét betöltött és nyugdíjba kényszerülő Pályi mandátumát. A lelkész ellenzői nem csak hangoskodtak, némelyikük meg is lökdöste a papot és a vele tartó idős gondnokot. A hangadók egyike épp az egyik presbiter, Incze Sándor volt. „Az egész a január 26-ai közgyűlésen kezdődött, amelyen a pap nem tudott minden egyes fillérrel elszámolni. Pontosabban elszámolt, de úgy, hogy a villany-, telefon- és gázszámláját teljes egészében a gyülekezet pénzéből fizette ki. Ugyanakkor az egyházadó növelését is kérte, mire teljesen felment a cukrom. Elismerem, egy kicsit hangosabban beszéltem a kelleténél, mire ő a rendőrséggel fenyegetőzött. Jobbnak láttam kijönni a gyűlésről, de megmondtam: »Nem baj, tiszteletes úr, teszek én majd a pipájába!«” – eleveníti fel Incze a vitát, melyen a lelkész ellen fordult. Azóta nem is hajlandó átlépni a szentbenedeki templom küszöbét, inkább az ákosfalvi vagy cserefalvi istentiszteleteket látogatja. Azt is hozzáteszi, bár most szabadultak el az indulatok, a lelkész és a gyülekezeti tagok közötti konfliktus gyökerei jóval régebbiek és mélyebbek.

Kérdésünkre, hogy nem lett volna keresztényebb és toleránsabb megoldás kivárni az újabb hat hónap lejártát, mint a faluba invitálni a román botránytévéket és a kamerák előtt elállni a templomba tartó lelkész útját, Incze Sándor a fejét rázza. „A pap magának köszönheti, hogy így jártunk el – mondja dühösen. – Az első hoszszabbítást mi türelmesen kivártuk. Ötvös József esperes telefonon arról értesített, hogy a tiszteletes szeptember végére elhagyja a paplakot, ahhoz, hogy egy pár nap múlva újra felhívjon, és elmondja: Pályi Béla Kolozsváron a püspökkel elintézte, hogy még maradhasson fél évet. Nekünk viszont elfogyott a türelmünk.”

Az esperes türelemre int

Ötvös József marosi esperes komoly lelkipásztornak ismeri Pályi Bélát, akivel sem az esperesi hivatalnak, sem a püspökségnek soha semmi gondja nem volt. „Nem igaz, hogy a hívei nem panaszkodtak, sőt egy kisebb küldöttség is járt nálam, de a konfliktus oka épp a papi mandátum meghosszabbítása volt. Az emberek a faluban és a gyülekezetben érzékelhető feszültségre hivatkoztak” – meséli az esperes, aki egyben az egyházkerület generális direktora is. Mint mondja, esperesként már nem vizsgálta ki az ügyet, mert időközben a püspökség lépett, és újabb hat hónappal hosszabbította meg Pályi szerződését. Szerinte a hívek több türelmet kellene, hogy tanúsítsanak azzal az emberrel szemben, aki közel négy évtizedig a lelkipásztoruk volt. „Egy lelkész egy életen át építi a templomot, a parókiát, a közösséget, és előfordul, hogy mire nyugdíjba menne, akkor veszi észre, hogy a saját házát még nem emelte föl. Ebben a helyzetben van Pályi Béla is” – magyarázza Ötvös József.

A tiszteletes statisztikája

„Amennyiben lehet, még a hat hónap lejárta előtt átadom a szószéket és a parókia épületét. Egyesek azt kérték a püspöktől, hogy még a faluból is takarodjak, de ez már az ellenzőim értelmi szintjére vall” – mondja a lelkipásztor. Felesége, Pályi Mária hozzáteszi, hogy annak idején, 1974-ben nem ők kérezkedtek a szentbenedeki gyülekezetbe, a presbitérium meghívására választották a nyárádmenti falut. A múlt vasárnapi konfliktusra kitérve, kisebb statisztikával szolgál. „Nem igaz, hogy negyvenen lettek volna, csak harmincan voltak, többnyire olyanok, akik egy kalákából, ittasan érkeztek. Közülük tizenhárom nem fizet egyházadót, és az istentiszteleteket sem nagyon látogatja, öt gyermek, egy felekezeten kívüli és két városi ember, akinek itt van hétvégi háza. A nyolc presbiter közül is mindössze egy-két ember fordult ellenem. Az igazi hívek többsége ott volt a templomban, és várta a szertartás kezdetét” – sorolja a maga mellett szóló adatokat a lelkész. Pályi Béla kimutatásokat tesz az asztalra, melyekből kiderül: enyhén szólva csúsztatott az, aki a kamerák előtt azt nyilatkozta, mindössze hárman-négyen látogatnák az istentiszteleteket. „A szentbenedeki lakosság nagy része valóban nem jár templomba, de ez nem csak nálunk van így” – világít rá az általánosnak mondható jelenségre Pályi.

Kérdésünkre, hogy egyeseknek miért lenne érdekük mielőbb megszabadulni tőle, a pap és a gondnok hasonlóan válaszol. Elismerik, hogy a legtöbb nézeteltérés az anyagi javak miatt adódott, de ezt nem úgy kell érteni, hogy ők nem akarnak, vagy nem tudnak valamivel elszámolni, hanem úgy, hogy bizonyos gyülekezeti tagok megtagadják az egyházadó fizetését. Egy újabb kimutatás kerül az asztalra, melyből kiderül, egyeseknek akár tízéves a hátraléka. „Ellenzőim azt terjesztik, hogy ha új lelkész érkezik, eltörli az adósságokat” – mosolyodik el Pályi Béla. A gondnok, Szász Zoltán a listán szereplők nevére figyelmeztet. „Ha jól összeszámoljuk, az adósok közül több mint húszan épp az ellenünk forduló presbiter, Incze Sándor rokonai. Így már tiszta a kép, nem?” – kérdez vissza a pap mellett kiálló öregember. 

Önkormányzati ellenszél

A lelkész helyzetét nehezíti a község polgármesterével, Ozsváth Csabával kialakult konfliktusa is. Az elöljáróval már évekkel ezelőtt nézeteltérése adódott bizonyos egyházi javak visszaszolgáltatása kapcsán. „Nagyon nehezen és későre kaptuk vissza a művelődési otthont, melyről a polgármester és a hozzá közel álló személyek azt hangoztatták, hogy a népé kellene hogy legyen. Ozsváth Csaba meg is mondta, hogy átadja, de ő marad ott a gazda. Én bebizonyítottam neki, hogy nem így van, mert azt nem a nép építette, hanem Nagy András lelkipásztor, aki a 30-as években svájci segélyt kapott. A falu egyetlen téglát nem tett oda, ez legyen világos” – nyomatékosít Pályi Béla, majd kimutat az ablakon az egykori felekezeti iskolára. Az épületet már jó húsz éve nem használja senki, az enyészet rég kikezdte, de az egyház mégsem kapta vissza. A lelkészpárnak mindössze az iskola magyar világból fennmaradt címeres táblája maradt.

Ozsváth Csaba újabban azért neheztel Pályi Bélára, mivel a lelkész nem volt hajlandó elfogadni az önkormányzat ajánlatát, és ravatalozóra pályázni. „A tanács az idén kifizette volna a telekelést és az engedélyeket, jövőben meg támogatta volna az építkezést. A község nyolc településén lévő összes lelkész kérte, csak Pályi Béla nem. Ehhez még mit lehetne hozzáfűzni?” – méltatlankodik a polgármester. A lelkész szerint viszont nem épp így állnak a dolgok. „Egy: a mi falunkban a temető nem az egyházé. Kettő: az önkormányzat csak támogatja az építkezést, nem finanszírozza. Ezek szerint a református egyház építsen ravatalozót a polgármesteri hivatal helyett?” – fordítja meg a kérdést Pályi.

Pap és tanító – külön utakon

Jóval árnyaltabb a helyzet, mint ahogy azt a pap és gondnoka lefestik, vagy a botrányra kiéhezett román tévéhíradóknak nyilatkozók elmondták – véli Nám Mária Emese tanítónő. Szerinte amikor elszabadulnak az indulatok, és a sokéves elfojtott keserűség kitör az emberekből, túlzásokba esnek, hajlamosak elfelejteni a jót. A tanítónő jól emlékszik azokra a szép időkre, amikor a lelkész maga köré tudta gyűjteni a híveket. Az egyház mellett kórus működött, pezsgő nőszövetségi élet zajlott, létezett egy aktív ifjúsági csoport is. Mindebből mára már semmi nem maradt. Az is tagadhatatlan, teszi hozzá a pedagógus, hogy a lelkipásztor volt a templomjavítás és a gyülekezeti terem berendezésének a mozgatórugója, saját kezűleg faragott szószéket, de komoly szerepet vállalt abban is, hogy bevezessék a gázt a faluba. „Az utóbbi két évtizedben viszont megkeseredett, beleunt.

Eltávolodott a gyülekezettől, már hosszú ideje nem sétál végig a falun, nem beszélget el az emberekkel, nem osztozik a hívek örömeiben, bánataiban. Persze az emberek is eltávolodtak Istentől, az egyháztól, ami általános jelenség. Az erkölcsi normák is felborultak, de mindez még nem hatalmazza fel a falu lelkipásztorát arra, hogy csak fentről, a szószékről vagy máshonnan, lenézően, vádaskodóan, elítélően viszonyuljon hozzánk” – tör ki a keserűség Nám Mária Emeséből. Kérdésünkre, hogy milyen példákat tudna felhozni, sorolni kezdi: Pályi Béla lenézően vagy legjobb esetben közömbösen viszonyul a faluban működő civil tömörüléshez, az Együtt Nyárádszentbenedekért Egyesülethez, a Ferenczy Júlia-emlékműavatáshoz, a parkrendezéshez, a helyi tánccsoporthoz, a falumonográfia megjelentetéséhez.

A tanítónő szerint a lelkész évekkel ezelőtt felhagyott a családlátogatással, betegekhez is csak kivételes esetekben toppan be. Prédikációiban, családi eseményeken, esküvőkön, temetéseken sérteget. „Az ember nem megnyugodva, hanem lelkileg feldúltan jön haza az istentiszteletekről. A gyermekekkel konfirmáláskor, vallásórákon gúnyolódik, durva” – állítja a tanítónő. Ezért sem tudja az egyház közelében tartani a már konfirmált fiatalokat, teszi hozzá. A háromgyerekes anyának szemmel láthatóan nehezére esik erről beszélni, ám mégis vállalja véleményét. Ahhoz tartja magát, hogy egy kis erdélyi magyar településen a lelkésznek és a tanítónak egymás mellett, egymást segítve kellene küzdenie a falu és a közösség fejlődéséért.

„Nem lenne szabad egymást vádolnunk. Harminchét év szolgálat után egy lelkipásztort ünnepélyes keretek között, virágcsokorral, könnyezve kellene búcsúztatni. Az egész faluközösségre nézve megalázó a jelenlegi helyzet, ami az évek óta felgyülemlett sérelmek miatt alakult ki” – vonja le a következtetést szomorúan a pedagógus. Bár nem szándékozik az egyház ügyeibe avatkozni, a község polgármestereként Ozsváth Csaba sem állhatja meg, hogy ne adjon hangot véleményének. Úgy látja, Nyárádszentbenedek lakosságának nagyobb része változást szeretne. „Az emberekben nem ma, nem a tegnap fogalmazódott meg ez az óhaj. De ők türelmesen vártak. Ennek a falunak egy olyan lelkészre lenne szüksége, aki az egész nyáj fölött pásztorkodik” – vélekedik Ozsváth.