Bűnhődés az őrület tornácán

Bűnözőként könnyű bejutni, látogatóként nehéz, a szökés pedig állítólag lehetetlen. A Krónika a kézdivásárhelyi rendőrség parancsnoka, Florin Popa által kezdeményezett bűnmegelőzési akció keretében készíthetett riportot a börtönben. A látogatásra egy busznyi 18 évesnél idősebb diák és a kézdivásárhelyi és környékbeli roma közösségek vezetőinek társaságában utazunk; a vajdákat azért hívta meg a rendőrség, hogy hazatérve tapasztalataikat megoszthassák közösségükkel.

Autóbuszunk 11 órakor áll meg a börtön előtt, jelentik érkezésünket a parancsnoknak, és kitárul a rácsok mögé vezető súlyos vaskapu. Az őrök begyűjtik a személyi igazolványokat, elveszik a maroktelefonokat. Háromméterenként tábla hirdeti: mobiltelefonnal az intézménybe bemenni szigorúan tilos, fényképezni sem szabad. A sajtó képviselőinek ez utóbbit egy típuskérvény kitöltése után engedélyezik. Rövid eligazítást követően a börtön konferenciatermébe kísérnek, ahol Doru Aparaschivei nevelési igazgatóhelyettes rövid előadást tart az intézményről.

Mint a szardíniák a dobozban

Mint mondja, a romániai börtönök legnagyobb problémája a túlzsúfoltság, ez alól a feketehalmi sem kivétel, bár 2007-hez képest javult a helyzet, és a rabok most több levegőhöz juthatnak, mivel most „csak” 670-en vannak bent, míg egy évvel korábban 1200-an voltak. A túlzsúfoltság azonban csak hajszálnyit enyhült, mivel a börtön két szárnya főjavítás alatt áll. „Most még nem is olyan rossz a helyzet – mondja Doru Aparaschivei –, mivel a termekben egyelőre nincs meleg, de egy hónap múlva a nagy melegben katlanná válik itt minden.” Aparaschivei szerint a feketehalmi fegyházban kevés gyilkost és erőszakolót őriznek, az elítéltek többségét lopás, rablás vagy verekedés miatt zárták be.

Kerekasztal-beszélgetés öt gyilkossal

A konferenciaterembe időközben öt hallgatag, rövidre nyírt hajú, sportosan öltözött férfit kísérnek be. Rövidesen kiderül: ők számolnak be arról, hogy milyen a börtönélet Feketehalomban. Az öt elítélt kitölt egy-egy nyilatkozatot, hogy vallomásuk a sajtóban is megjelenhet, persze nevük említése és arcuk megjelenítése nélkül. Elmondják: az ital és a környezet hatására kerültek börtönbe. Mind az öten gyilkosságért ülnek. Egy fiatal, kigyúrt férfinak harminc évet kell négy fal között töltenie. „Megöltem egy embert, ittas voltam. Sajnálom, de most már késő. Ti ne tegyetek semmi olyant, amiért ide kerülhettek. Ez itt maga a pokol, az őrület tornáca. A legjobban a szabadságomat fájlalom, s azt, hogy senkim sem maradt ezen a világon” – mondja halkan, szinte érthetetlenül. Társa mindössze 28 éves, már rengeteg az ősz hajszála. Ő is húsz év feletti büntetését tölti, de még csak három évet tudott le belőle. Nevetséges ok miatt került börtönbe: el akart lopni egy távirányítót, a bolt tulajdonosa észrevette, dulakodni kezdtek, ő meglökte az aszszonyt, aki beütötte a fejét, és meghalt. Megerősíti a társa által a börtönéletről elmondottakat, hiszen itt minden benti történet ugyanaz, legfeljebb az eleje más.

A legmegrázóbb egy ötven körüli férfi története. Jól szituált vállalkozó volt, rengeteg baráttal, ismerőssel. Az italtól nem ijedt meg, mint mondja, ebben edzett volt. Egy nap halotti toron vett részt, alkoholt aznap nem is fogyasztott. „Egyszerűen kiakadtam. Hazamentem, megöltem a feleségemet, és elégettem. Negyvenöt évesen huszonkét évet kaptam. Mindennap szenvedek. Szenvedek az ostobaságom miatt, szenvedek azért, mert senkim sincs. Két egyetemista lányom elfordult tőlem. Csak a szüleim látogatnak meg. A barátaim, ismerőseim szemében szörnyeteggé váltam, elfelejtettek. Nem is csodálkozom ezen. Elpuskáztam az életemet, mint sokan mások. Kegyetlen dolog itt lenni, látni azt, hogy egyik társam már háromszor próbálkozott öngyilkossággal, csak hogy ne kelljen még egy napot itt elszenvednie” – mondja a férfi.

Az egyik elítélt megkérdezi a társaságot, hogy van-e közöttünk büntetett előéletű, majd a nemleges választ meghallva arra inti a jelenlévőket: tegyenek meg mindent, hogy elkerüljék a börtönt. A látogatók közül a bátrabb cigányok jó románsággal érdeklődnek a börtönbeli körülményekről, de a válaszokat csak nyugtázzák, nem kommentálják.

HBO és bűz

A konferenciateremből egy kisebb térre vezérelnek, kinyílik a négyméteres fémkapu, ami a tulajdonképpeni börtönbe vezet. Szürke épületek, vastag vasrudak mögül kikandikáló fejek, néhány kikiabálás csoportunknak és rengeteg szögesdrót. S persze, a tornyokban gépfegyveres őrök. Betérünk a főépületbe, a folyosón félhomály uralkodik az energiatakarékos fénycsövek miatt, így fokozódik a szűk járat okozta klausztrofóbiás érzés. Ebédosztás zajlik, az elítéltek rozsdamentes fémdobozokból krumpligulyásra emlékeztető ételt kanalaznak, az étel szaga azonban inkább moslékra emlékeztet. Minden rab egy kis nyíláson kinyújtott edényébe kapja az ételt.

Házigazdáink kinyitnak egy zárkát, ajtaján krétával írja: 9+6. Kiderül, bent az ágyak számához képest többen vannak, zömében romák. A konferenciateremben ecsetelt zsúfoltság itt, a valóságban sokkal ijesztőbb: egy ágyban ketten is alszanak, a szabad mozgástér talán három négyzetméternyi. Egy asztalkán kis színes televíziókészülék, amelyen a rabok a HBO-t is nézhetik. Minden szobában a főnök dönti el, hogy a társaság melyik műsort nézi. A levegő dohos, a nyomott légkört csak a kis képernyő, s néhány gyermeket ábrázoló színes fénykép enyhíti.

Tovább kalauzolnak. Elhaladunk a különösen veszélyes rabok szárnya mellett, eljutunk a csomagátadóba, ahol éppen az egyik elítélt veszi át az élelmiszerből álló pakkját. Mindent megvizsgálnak, nehogy fegyvert, mobiltelefont vagy kábítószert csempésszenek be a börtönbe. Következő állomás a beszélő, majd a társalgó következik: a tágas teremben két rab éppen feleségével-élettársával diskurál. A szabályok sokat enyhültek, most már külön „légyottszobát” tartanak fenn, ahol a nős rabok 48 órát tölthetnek asszonyukkal. A felügyelő tiszt szól a rabnak, hogy letelt az idő, az szó nélkül feláll: a fémdetektoros ellenőrzés következik. A zsebénél sípol a műszer, előkerül egy öngyújtó és egy doboz cigaretta. A tiszt megszámolja a szálakat, éppen tíz van, mehet. A fémdetektoros kapu csoportunk áthaladtakor eszeveszetten sípol, a kijelző mutatja, hogy a fülben, nyakban, zsebben fémtárgy van.

Gyilkosság a falakon belül

Végre kisétálunk az épületből. A kijárati kapu felé ballagva a börtön barátságos szóvivője, Dan Rusu elmondja, hogy a börtönben is történnek erőszakos cselekedetek. Elmondja, hogy nemrégiben az egyik rabot az úgynevezett fehér ház előtt – amelyben többek között fogorvosi rendelő is van – agyba-főbe verték társai, s mire az őrök közbeléptek, megkéselték az áldozatot. Bármennyire figyelnek, a spontán verekedéseket nem tudják idejében megakadályozni, és gyakran előfordul, hogy a háromórás séta közben a rivalizáló bandák összekapnak. „Szökni képtelenség – erősíti meg Rusu –, csak a munkaszolgálatos rabok szoktak olajra lépni, de ez is ritka esemény.” Közben visszakanyarodunk a kapuhoz, visszakapjuk mobiltelefonjainkat, személyi igazolványainkat, s nagyot lélegezve kilépünk a börtön kapuján. A hazafelé vezető úton már kommentálások is elhangzanak a látogatáson résztvevők részéről. Az egyik hangadó cigány vajda meglehetős szabadszájúsággal elemzi a látottakat, majd ő is a törvények tiszteletére inti a társaságot.