Bechet: az ár éjszakája

„Ami nekünk szerencse, az a többieknek átok” – mondják többen is a lassan visszahúzódó vizet szemlélve a Dolj megyei Becheten. Szerencsének azt tartják a helybeliek, hogy néhány kilométerrel lejjebb csütörtök hajnalban átszakadt a dãbuleni-i védőgát, így a Bechetet elöntő Duna arrafelé talált utat magának. A gát egyszerre két helyen szakadt át, a hatalmas réseken átömlő víztömeg a folyásirányban fekvő Olt megyei Ianca falut kezdte el fenyegetni. Iancán a csütörtökre virradó éjszaka folyamán már megkezdték a felkészülést: reggelre az önkormányzat gátat építeni hívta a lakosságot. Így a falut délutánra mintegy másfél kilométer hosszú homokzsáksor választotta el a szinte szemmel láthatóan dagadó folyamtól, amely az országúttól mintegy 30 méterre húzódott tegnap, a normálisnak számító három kilométer helyett. „Mind építhetik, úgy járunk mi is, mint a bechetiek” – legyint egy középkorú férfi, aki éppen állatait menekíti az istállótól immár csak húszméternyire hömpölygő víz elől. Ion szerint ugyanis homokzsákokkal nem lehet megvédeni a falut. Szerinte nehézgépek kellettek volna ide, de mind elkótyavetyélték őket, eladták az egészet ócskavasnak, mondja a volt géplakatos a közeli öntözőállomás felé intve. „Minket az isten vert meg, mert elvettük a Dunától azt, ami a Dunáé. Hát most viszszaveszi, és ez ellen nem használ sem a zsák, sem a helikopter” – int Ion a fejünk felett keringő belügyminisztériumi gépmadarak felé.

Bezárt az iskola
Becheten valóban nem sokat használtak a zsákokból épített gátak. Dãbuleni alatt átszakítva a töltést, a Duna onnan jött, ahonnan a legkevésbé várták: lentről, a folyásiránnyal szemben, szerdán reggel áttörve a hatzsáknyi magasságú gátat, amely a román–bolgár határon levő kompkikötőhöz vezető négy kilométeres utat és a mögötte fekvő Alsó-Bechetet védte. A településen szerdán több mint ezer személyt telepítettek ki a katonaság segítségével, hatalmas riadalmat keltve az emberek körében, akik megrémültek az őket többtonnás teherautókra parancsoló egyenruhásoktól. Sokan nem akarták elhagyni házaikat, de erőszakra nem került sor: a katonák a legszükségesebb ingóságokkal és a háziállatokkal együtt kimenekítették a lakosságot. Éppen időben. Délutánra, amikor a Duna beért a házak közé, a rendőrök és a katonák immár senkit sem hagytak egyedül, gyalog járni az ár útjában. Bezárták az alsó-becheti általános iskolát is, az itt tanuló 1–4. osztályos gyerekeket áttelepítették a központi intézménybe, amelynek sportterme éjjeli menedékhelyként szolgál azok számára, akik nem tudtak rokonoknál, ismerősöknél meghúzódni. Gheorghe Nadu alpolgármestertől megtudtuk, mintegy kétszáz személyt volt kénytelen elszállásolni a polgármesteri hivatal az ideiglenesen kilakoltatott 1200 becheti lakos közül. „Élelmezési pontokat kellett létesíteni, ivóvizet osztani az embereknek, ugyanis Bechet alsó részén egy kút sem maradt tisztán. Hozzáláttunk a lakosság beoltásához is” – sorolja az elmúlt két nap tevékenységét a borostás, kialvatlannak tűnő alpolgármester. Több mint kétszáz lakóház és gazdasági épület megrongálódott, kéttucatnyi összedőlt, olvassa Nadu a becheti veszteséglistát, amelyet csupán pár perccel azelőtt állított össze a helyi katasztrófaelhárítási bizottság. Bent, az árvíz sújtotta faluban aztán bármely listánál beszédesebb az áradat okozta pusztítás. Az alacsonyabban fekvő utcákban helyenként egymás mellett több összedőlt háznak csak a teteje látszik ki a szeméttel teli vízből. „Ez az apósom háza” – mutatja egy férfi, majd hív, nézzük meg, mi maradt a gazdaságából. Egy tető a víztükör közepén, csak a fele az istállónak, amelyben teheneket és lovakat tartott a gazda. A száz juhot befogadó akol sehol nincs, a félhektárnyi búzaföldet iszappal hordta tele az ár. „Most maga szerint mihez fogjunk? Állásom nincs, mihez kezdjünk a kormány másfél millió lejes segélyével? Fel lehet abból építeni egy házat?” – legyint a gazda, majd felrója a hatóságoknak, hogy nem tettek meg mindent a katasztrófa elkerülése érdekében. A sors iróniája, hogy a gazdaság melletti homokbányából hordták a falubeliek a zsákok megtöltésére használt homokot: tegnap a bánya már csupán meredek partú iszaptó volt. Néhány utcával odébb egy öregember várja a víz visszahúzódását, hogy eljuthasson a házáig. „Úgy látom, kibírta” – becsüli szemre a kárt. Szomszédja házán messziről is jól látható hatalmas repedés tátong. Addig jött a víz, mutatja a kis ortodox templom felé vezető járdán a csíkot. Ha fél méterrel magasabb, eléri a templomot is, teszi hozzá, és mutatja a templombejáratot eltorlaszoló homokzsákokat. „Utoljára hatvan éve volt ekkora a víz, én akkor hétéves voltam, de akkor sem jött ilyen gyorsan, mint az éjjel” – emlékszik vissza.

Oltyán panasz
Az alsó-becheti művelődési ház előtt gyülekező helybeliek egyébként a mintegy tíz kilométerrel lejjebb fekvő Dãbuleni önkormányzatát tartják felelősnek az árvízért. Elmondásuk szerint ugyanis a dãbuleni-i gátakat nem erősítették meg, mivel a városka jóval az árvízszint felett fekszik. Itt szakadt át aztán a gát, amelyen keresztül a Duna több kilométert ömlött visszafelé, elérve Bechetet is. A település alsó részén csütörtökön csak csónakkal vagy traktorral lehetett közlekedni. Egy helyi traktorista vérbeli idegenvezetőként visz keresztül a kihalt utcákon: van idő szemügyre venni a megrepedt házfalakat és az elöntött gazdaságokat. A házfalakon a gyorsan visszahúzódó víz felett jó méternyire látszik a csík, amely az éjszaka folyamán tetőzött vízmagasságot mutatja, ez helyenként jóval magasabban van az ablakoknál. A helybéliek szerint vannak olyan házak is, amelyeket teljesen ellepett a folyam, de oda már nem tudunk eljutni, így visszafordulunk a válságstáb székhelye felé, ahol csendőrök alkotnak láncot, megakadályozva a mindenáron házaikhoz visszajutni akaró embereket. „Nem engednek, mert reggel bevittek a katonák egy teherautóval harminc embert, és csak tizenöt jött vissza” – panaszolja egy idős asszony, aki nemcsak házát, hanem az aprójószágait is félti. „Az én tyúkjaim nem mernek lejönni a ketrec tetejéről” – teszi hozzá egy másik asszony, aki egész éjjel a katonákkal ült a tábortűz mellett. A tábort egyébként el kellett költöztetni az éjszaka folyamán, ugyanis az eredeti bázist elöntötte a víz. „Azokon a székeken töltöttük az éjszakát a katonákkal, szegények, hiába tettek zsákokat a ház köré, úgyis beömlött a víz” – siránkozik a néni, aki szerint nem Ceauºescu a hibás az árvizekért. „Annak idején megépítették a gátakat, de mostanában rájuk sem nézett senki. Megvert az isten minket” – teszi hozzá az oltyán asszony.

Rasti vesztegzár
A tizenkét árvíz sújtotta Duna menti megyében csütörtökön is folytatódtak a kilakoltatások, az evakuált személyek száma immár eléri a 16 ezret. Miután az alsó szakaszán most is áradó Dunát képtelenek feltartóztatni az átázó, repedező védvonalak, sőt a katasztrofális helyzeten az sem igen segít, hogy a hatóságok immár hetvenezer hektár földterületet borítottak be irányított áradással, a folyam által elárasztott települések száma 152-re emelkedett. Átszakadt a part a Tulcea megyei Ostrov–Peceneaga térségben is (néhány óra alatt mintegy százméteres szakadékot alkotva), úgyhogy a két és fél ezer lakosú Ostrov községből hatszáz személyt sürgősen ki kellett telepíteni, házaikat teljesen ellepte a víz. A többi, dombon fekvő ingatlanok lakói a hatóságok reményei szerint megúszszák a csapást. A már egy héttel ezelőtt elöntött Dolj megyei Rast falut eközben vesztegzár alá kellett helyezni, miután fertőző gócpont alakult ki a vízbe fulladt állatok tetemei, sőt a temetőben felszínre hozott holttestek miatt. Raston még a karantén kihirdetése előtt életét vesztette egy idős férfi, aki javait menteni tért vissza omladozó házába; az áldozat az udvarán lévő kútba zuhanva lelte halálát. Lepedus Péter