A presbiter, aki „meggyónta” Tőkés Lászlónak, hogy róla jelent a Securitaténak – Második rész

– Mennyire nehezítette meg az életüket az, hogy a lelkésszel együtt tulajdonképpen önök, az itt lakók is blokád alatt voltak?

– Minket ez nem érintett annyira, mert aki azt mondta, hogy Kabaiékhoz megy, azt beengedték. Akkoriban nyílt meg a fizetős poliklinika, és ott is dolgozhattunk azoknak az orvosoknak, akik igényelték a munkánkat. Volt közöttük katonai fogorvos, volt, aki az egyetemen tanított, és olyan is, aki a pártkabinetnek dolgozott. A katonai fogorvos, Pănuș doktor két évvel alattam járt ugyanabban a szatmári líceumban, még diák korunkból ismertük egymást. Hozta ide a lakásomra a fogtechnikai munkát, és indult hazafele. Én az ablakból figyeltem, hogy mi történik. Őt is igazoltatták a szekusok. Keményen odaszólt az egyiknek: ki vagy te, mit akarsz? Leigazoltatta a szekust, elvette az igazolványát, aztán benyúlt a saját zsebébe, kivette a saját igazolványát: ilyen nekem is van. Látni kellett volna, hogyan szalutáltak neki. Kérdezték, hogy ő is kiküldetésben? Erre azt mondta: ez nem rád tartozik.

– Volt-e olyan, hogy valaki azt mondta: Kabaiékhoz megy, de valójában Tőkés Lászlót kereste?

– Volt egy magyarországi nő, akit előzetesen felkészítettek, és csak annyit tudott mondani románul, hogy „la Kabai” (Kabaihoz), de beengedték az épületbe. Feljött hozzánk és mondta, hogy Lászlóval szeretne találkozni. Ezt akkor a parókia főajtaján át már nem lehetett megoldani, mert ott is rendőrök posztoltak. Az akkor 12 éves Zoli fiam azt találta ki, hogy egy barátjával kezdett labdázni a Mária téren, és a labdát bedobták a téglakerítésen keresztül a parókia belső udvarára. Zoli úgy tett, mintha a labdáért menne, bemászott a kerítésen, és szólt Lászlónak, hogy van egy vendég, aki beszélni szeretne vele. Arra kérte, hogy nyissa ki a pincében azt az elválasztó ajtót, ami a parókia pincéjét zárja el a ház többi részének a pincéjétől. Így a pincén keresztül sikerült összehozni a találkozást. Zoli később kimászott a labdával a kerítésen, és a barátjával indultak matek órára. A 700-as piacnál leszállították őket a villamosról, és kikutatták a táskáikat. Valószínű, hogy a labdás történettel magukkal vitték a szekusokat a parókia környékéről, mert a később Pincés Mariként emlegetett nő észrevétlenül kijuthatott az épületből. Volt egy másik eléggé rázós eset is. László már hónapok óta nem kapott fizetést, amikor megjelent nála egy személy 20 ezer lej támogatással. Azt mondta: Magyarországon gyűjtötték a megsegítésére, és azt kérte, hogy írjon pár sort, amiben elismeri a támogatás átvételét. Ezt meg is írta, és Isten áldását kérte az adományozókra. Pár óra múlva megjelent nála Viorel Bucur, a gazdasági rendőrség főnöke, hogy ismeri-e a köszönő iratot. László bevallotta, hogy ő írta. Ha egy kicsit figyelmesebb lett volna, nem sétál bele a csapdába, mert gyanús kellett volna legyen, hogy a támogatást hozó személy bejutott hozzá. A rendőr azt mondta, hogyha az egyház kapta, és nincs bevezetve az adomány az egyházi nyilvántartásba, akkor sikkasztott, és hét év börtönbüntetés jár érte, ha pedig személyesen ő kapta, akkor árulásért kaphatta, azért viszont 15 év jár. Válasszon!

– Erről az ügyről a gyülekezet előtt is beszámolt a következő istentisztelet végén.

– Később igen, de mi még aznap értesültünk a történtekről. Amikor jöttünk haza a munkából, és elmentem a parókia ajtaja előtt, látom, hogy a kukucskáló lyuk kinyílik, és becsukódik, de ott állt a rendőr az ajtóban. Mondtam a feleségemnek, úgy érzem, Lászlónak szüksége van rám. Jutka rögtön fogott valami savanyú káposztát, egy tányérra tette, letakarta egy kendővel. Mondjad a rendőrnek, hogy a várandós tiszteletes asszony megkívánta a savanyú káposztát. Így beengedett a rendőr Lászlóékhoz nappal. Esténként be lehetett jutni, mert akkor a rendőrök ki lettek zárva és az utcán posztoltak az autóban. Akkor László elmesélte, hogy mi történt. Azt kérte, hogy keressem fel Egeressy László ügyészt, és kérjek tanácsot, hogy mi a teendő. Elmentem Matekovits György fogorvoshoz, ő betett a kocsija hátsó ülésére, letakart egy pléddel, és elvitt az ügyészhez, akit jól ismert. Egeressy azt mondta, László hibázott azzal, hogy beismerte, hogy az ő kézírása, de ha már beismerte, ez után mondja azt, hogy erőszakkal kényszerítették beismerő vallomásra. Azt mondta, úgyis hozzájuk, az ügyészekhez fog kerülni a dosszié, és nem az a fontos, hogy mit mondott a rendőrnek, hanem az, amit majd az ügyészeknek mond. Átadtam az üzenetet Lászlónak.

– Önöket már nyilván ismerték az épületet őrző rendőrök, szekusok. Alakult ki valamilyen kapcsolat velük?

– December 10. Judit nap volt, a feleségem névnapja. László épp aznap jelentette be a gyülekezetnek, hogy 15-én várhatóan kilakoltatják, és aki látni akarja, hogyan lakoltatnak ki egy református lelkészt, az jöjjön a templom elé, és legyen szemtanú. Tolnayék nem jöttek a délutáni istentiszteletre, és valahogy el kellett intézni, hogy engedjék be őket a kapun. Jutka tett egy kis süteményt egy tálcára. Egy csomag Kenttel és egy kis harapnivalóval lementem a rendőrökhöz, akik a kocsiban ülnek. Mondom, hogy a feleségem névnapja van, és küld ezt meg amazt. Az egyik tiltakozott, de a másik rávágta: Lăsați aici! (Hagyja itt!) Végül beengedték hozzánk Tolnayékat.

– Akkor már nagyon erős lehetett a feszültség. Nyilván a hatóságok is értesültek arról, hogy László a templom elé hívta a híveit 15-ére. Készültek a tömegmegmozdulásra?

– Épp akkor halt meg az épületben Kürti Béla bácsi, aki valamikor főgondnok is volt. December 11-12-én lehetett a temetése, és én vittem ki Lászlót a Sági úti temetőbe. Akkor mesélte el: képzeld, ma megszólalt a telefon, hívott az egyházügyi inspektor, és az újságban megjelent rövid cikkre hivatkozva elmondta, hogy Ceaușescu és felesége a hónap második felében Iránba utazik. Azt közölte, hogy nem pénteken, 15-én lesz a kilakoltatás, hanem esetleg hétfőn, és vasárnap, 17-én még megtarthatja az istentiszteletet. Arra biztatta, hogy mondja azt az embereknek, hogy hétfőn jöjjenek a templom mellé. Ezek ilyen gyanús mozgások voltak. Akkorra akarták halasztani a kilakoltatást, amikor Ceaușescu Iránban van. László persze nem tett eleget a kérésnek. Szerintem vasárnap azért kezdtek lőni, hogy mondhassák Ceaușescunak, hogy el van fojtva a forradalom, mehet nyugodtan Iránba. El is ment, de mire visszajött, a bukarestiek átvették a hatalmat. És hogy miért kerül Tőkés László ebbe a képbe, ez is meg volt tervezve. Ha sikerül megdönteni Ceaușescu hatalmát, akkor Tőkést lenacionalistázzuk, lehorthystázzuk, félretesszük, de ha Ceaușescu győz, akkor Tőkésre lehet fogni az egészet. Mondjon ki amit akar, de én az összeesküvés-elméletek híve vagyok. Gorbacsov és Bush december 2-3-án egy hajón találkoztak Málta vizeinél, és ott megtárgyalták a dolgokat.

– Nem kizárható, hogy volt egy nagyhatalmi, titkosszolgálati mozgolódás is a háttérben, de be volt-e ebbe avatva Tőkés László?

– Dehogy volt beavatva. Ő a saját igazáért harcolt. De az ő kilakoltatási pere is a játék része volt. Meg kell azt is említenem, hogy én Temesváron a Securitate őrző alakulatánál végeztem korábban a sorkatonai szoláglatomat. Már az előtt megszereztem a jogosítványt, és a nagyfőnök sofőrje lettem. Egy Volgát kellett vezetnem, ami a legvagányabb kocsi volt a '70-es években. 1989 december 16-án már óriási tömeg tüntetett az utcánkban, amikor egyszer csak megcsörren a telefonunk. Egy női hang magyarul közölte: én annak a tisztnek vagyok a felesége, akivel egyszer Ságon volt homokért, és majdnem belefulladt a Temesbe. Ebből tudtam, hogy az egykori parancsnokomról van szó. Azt mondta, hogy most jött egy futár a férjéért, hogy behívja az alakulathoz, mert a Tőkés-házhoz lesznek kivezényelve. Kérdeztem, hogy miért mondja ezt nekem? Azt válaszolta: az ura kérte, hogy ezt tegye. Ha valami probléma adódna, mondja, hogy vigyék az uramhoz. Benne volt ez a segítőkészség.

– De hát sok idő telt el a sorkatonai szolgálata óta...

– Húsz év.

– És húsz év után is még élt a kapcsolat?

– Igen, jöttek még hozzám közben a fogukkal, evvel-avval.

– Tőkés Lászlóval találkozott ezekben a napokban?

– 15-én vagy 16-án este László ideadott három irattartót egy nylonzacskóban. Azt mondta: őrizd meg, és csak a családom tagjainak add oda. Ez bizonyítja az ártatlanságomat. Lászlónak a naplói voltak. Nem tudtam, mit csináljak a csomaggal. Volt kulcsom a padlásra, másnap felmentem. Még a cipőt is elégettem, amelyikkel fent jártam, hogy, ha valami kutyával jönnének, akkor se találjanak meg. De utána felröppent egy olyan álhír, hogy ég a templom. Valahol gumikat égettek a közelben, és úgy nézett ki, mintha innét a padlásról szállt volna fel a füst. Akkor felszaladtam, lehoztam a dossziékat, és bevittem a templomba. Már korábban megfigyeltem, hogy a presbiteri padok hátánál, az egyik ablaknál van egy deszka, és amögött egy üres tér. Oda tettem be a szatyrot a dossziékkal. Mikor aztán már csitult a helyzet, akkor szedtem elő. Az így megmentett dokumentumokból lett a Temesvár ostroma könyv.

– Hogyan értesült a Tőkés család elhurcolásáról?

– Láttuk, hogy beültetik őket az autóba. A főútra is, a mellékútra is nyílnak ablakaink. Arra lettünk figyelmesek, hogy nagy zaj van kint. Az egyik tiszt észrevette, hogy kinyitottam az ablakot. Megszívta a cigarettáját, és az ablak felé dobta. Intett is, hogy befele. Ebből megértettem, hogy be kell csuknom az ablakot, de a zárt ablakon keresztül is figyeltük az utcát.

– Hogyan alakult a forradalom után a kapcsolata Tőkésékkel?

– Meghívtak, hogy legyünk a keresztszülei Ilonának, aki Edith hasában élte át a megpróbáltatásokat. Így komák lettünk, és azóta is kiváló a kapcsolatunk.

– Érezte-e azt, hogy Tőkés László a nyilvánosság előtt is hálát mutat a kiállásáért?

– Akármikor megjelentem valahol, mindig úgy mutatott be, hogy a komám és harcostársam. Debrecenben volt a református világtalálkozó. Ott volt Antall József miniszterelnök, és a honvédelmi miniszter is. Ott is úgy mutatott be, hogy Kabai József, a komám, de nem az az érdeme, hogy a komám, hanem azért a komám, mert érdemei vannak. Aztán amikor európai parlamenti képviselő lett, engem kétszer, Zoli fiamat egyszer meghívta Brüsszelbe.

– Hogyan tekint vissza az 1989-es önmagára?

– Ma sem csinálnám másképp, mint akkor csináltam. De László olyan karizmatikus személy volt, aki mellett bátornak érezted magadat. Mindig úgy tekintettem rá, mintha az öcsém volna. Két évvel vagyok idősebb nála. A feleségem is mindig mondta: gondolj arra, hogy te is lehetnél az ő helyzetében, és úgy viselkedj, hogy se neked, se neki ne származzék baja belőle. Ezt próbáltam tenni.