A kényszeren túl: egy volt OCD-s útja önmagához és a másokon történő segítéshez

OCD-sként az élet

Már gyermekkorában észrevette, hogy bizonyos gondolatai és cselekedetei nem olyanok, mint a kortársaié. „Gyakran visszatértek kényszergondolatok, amelyeket nem tudtam irányítani, és olyan rituálékat végeztem, amelyeket képtelen voltam abbahagyni” – meséli. Eleinte ezek a viselkedések nem tűntek komoly problémának, de idővel egyre inkább befolyásolták a mindennapjait.

Iskolás éveire visszatekintve úgy látja, hogy szerencsés volt: az iskolai évek nagy részében nem ragadta magával egyetlen téma sem elsöprő módon. Talán egyedül hetedik osztályban volt egy nehezebb időszaka, de amikor ez eszébe jut, mindig hálával gondol vissza akkori tanáraira, akik elképesztően támogatóak voltak, még akkor is, ha sok hiányzása volt. Úgy érzi, hogy a jó tanulmányi eredményeit értékelték, és hálás azért, hogy nem kellett évet ismételnie, sőt még a jegyei sem romlottak.

És itt nem általánosságokra gondol, hanem kifejezetten a pszichológiai ismeretek hiányára.

Szerinte fontos lenne a filozófiát is gyakorlatiasabban tanítani, komolyabban venni, hisz a középiskolából kikerülve a diákok többsége csak a közösségi médiára hagyatkozhat, ha mélyebb kérdésekre keres válaszokat. Úgy gondolja, az olyan egzisztenciális kérdésekről, mint a halál, felelősség, elszigeteltség vagy az élet értelme, kötelező lenne beszélni legalább a 11-12. évfolyamon.

Bár valóban kimutathatóak az agyi különbségek, Mátyás szerint fontos lenne elmozdulni abból a passzív hozzáállásból, hogy „nekem ilyen az agyam, ezzel kell együtt élnem”. Ő inkább döntési lehetőségként tekint az állapotra, és ezzel a szemlélettel is igyekszik másokat támogatni.

„Ha felismerted, hogy ez nem csupán egy ártalmatlan szokás, hanem már negatívan hat az életedre, akkor jön az igazi kérdés: mit vár el tőlem az élet? Mit kell megtanulnom ebből? A cél nem a harc, hanem az, hogy megértsük, mi az, amit elutasítottunk az életből, mit nem tudtunk eddig elfogadni. Ez egyfajta visszatérés a gyökerekhez – egy út, ami a mélyről indul, de ha végigjárjuk, elvezethet a szabadsághoz” – magyarázza Mátyás Nimród, aki az évek folyamán szakemberekkel közös projektekben is részt vett, ugyanis egy pszichológus, pszichiáter tudása és egy „beteg” tapasztalata építőleg tudja segíteni egymást, hasznos eredményeket hozhat.

A lényeg: nem az a kérdés, hogyan fogadhatom el a félelmet, hanem az, hogy miért. És ez a „miért” mindenkinél más” – fejtette ki.

Az OCD-sarok története

Az OCD-sarok elindítására saját élményei ösztönözték. Az OCD legyőzése és mélyreható tanulmányozása közben sokszor tapasztalta, hogy a jelenlegi megközelítések nem elég alaposak, vagy nem a megfelelő irányból közelítik meg a problémát – ő pedig úgy érezte, lehetne ezt jobban, máshogy, messzebbre nyúlva is csinálni.

Így született meg a weboldal ötlete, valamint a YouTube-csatorna és a különböző közösségi média platformok használata. Ezeken rövidebb formában – videók, cikkek, könyvajánlók formájában – tudja megosztani gondolatait, és azonnal kap visszajelzést is, ami számára különösen motiváló, valószínűleg az ADHD-jával is összefüggésben. Eközben pedig folyamatosan gyűl az anyag: egyre több tartalom, gondolat, tapasztalat kerül rögzítésre – és úgy érzi, idővel csak összeáll majd az a könyv is.

A fiatalember a YouTube-on fellelhető oktatóvideók alapján rakta össze az oldalt, és ez szerinte meg is látszik rajta. Mivel jelenleg korlátozottak az erőforrásai, ezen egyelőre nem tud javítani, viszont szeretne egy csapatot maga köré gyűjteni – olyan embereket, akik segítenek a vizuális megjelenésben, közösségi médiás tartalmak készítésében és a marketingben, mert hisz benne, hogy ebben a projektben hatalmas lehetőség rejlik.

Az OCD-sarok fejlődése ugyan lassú, de folyamatos – egyre többen követik, növekszik a nézettség, a közösség apránként formálódik. Azt is hozzáteszi, hogy mindez egy csapattal sokkal gyorsabban és hatékonyabban történhetne.

A visszajelzésekről beszélve elmondja, hogy szinte minden történet mélyen megérinti. Hiszen olyan emberek fordulnak hozzá, akik félelemben élnek, miközben ők is csak egy szabad, teljes, boldog életre vágynak. Különösen megrendítőnek tartja azokat az eseteket, amikor egy szülőnek a gyermeke kapcsán vannak kényszeres gondolatai – hiszen ahhoz, hogy újra teljes életet élhessen, éppen annak a gondolattal kell szembenéznie, amitől a legjobban fél: a veszteség lehetőségével.

Ezért is számít rengeteget, amikor az ő története vagy tapasztalatai másoknak reményt tudnak adni. Azt mondja, ha az emberek látják, hogy neki sikerült, akkor elhiszik, hogy nekik is sikerülhet – és ez a hit, ez a kis szikra lehet az, amiből idővel tűz gyúlhat. Gyakran előfordul, hogy a kényszeresek nem tudják pontosan megfogalmazni, mi zajlik bennük – ilyenkor Mátyás Nimród a saját történeteiből merítve tud nekik kapaszkodót adni. A személyes példák segítenek abban, hogy végre szavakat kapjanak azok az érzések, amelyek addig csak formátlan nyomasztásként voltak jelen – és ez a fajta kapcsolódás, megértés nagyon sokat számít azoknak, akik hosszú ideje egyedül érzik magukat a küzdelmükben.

Úgy véli,

Folyamatosan feszegette, feszegeti a saját határait is – hogy meddig tud elkalauzolni valakit, hogyan tudja felébreszteni benne a vágyat, hogy szembenézzen azzal, amitől a legjobban fél. És hogy végül megtegye azt az utolsó lépést – amit viszont már csak ő maga tud megtenni.