Riport: Romasors Helsinki–Olténia között

Fotó: Catarina Portin

Az olténiai roma családot a Helsinkiben megjelenő svéd nyelvű Hufvudstadsbladet napilap munkatársaival együtt annak kapcsán kerestük fel, hogy kiderítsük: mire jutnak a finn fővárosban kéregetésből szerzett pénzükből. Finnországi svéd kollégáim hat hónappal ezelőtt írtak riportot a finn fővárosban kéregető fiatal drăgoieni-i családapáról és 23 éves feleségéről, Adela Barburól. Marcus Lillquisttel, a napilap munkatársával arra is kíváncsiak voltunk, milyen körülmények közt élnek, mivel foglalkoznak itthon a Finnországba utazó romániai romák. Marcus elmondja, hogy 2007 januárja óta arra figyeltek fel Helsinki lakói, hogy a finn főváros utcáin egyre több, Romániából érkező roma kéreget, akik a skandináv tél kíméletlen időjárási viszonyaival dacolva parkolókban felállított sátrakban, várótermekben húzódnak meg éjszakára. „Korábban sosem láttunk kéregetőket Helsinkiben. Érdekelt, hogy az effajta pénzkeresési módszerekhez folyamodó romák hogyan élnek romániai otthonaikban” – magyarázza Marcus Lillquist.

Megoldás túlélésre és zárt ajtókra
Házigazdánk, Laurenţiu Căldăraru szabadkozik, hogy csak egyedül van itthon, asszonya, Adela és 5 éves kislányuk, Mona Lisa a városi körorvoshoz mentek gyógyszert rendelni. Kétszobás otthonuk hálószobájába tessékel, ahol színes takarót dob a körkanapé frissen felhasított huzatjára, és hellyel kínál, míg elkészíti a kávét. „Látja ezt a tükrös franciaágyat? – mutat a bútordarabra, miután a kávét főni tette. – Ezer euróért vettem, amit Helsinkiben kerestem. Virágot árultam, kéregettem, aztán börtönbe kerültem, mert találtak nálam tizenöt lopott mobiltelefont. Nem én csórtam, hanem egy erdélyi roma fiútól vettem, gondoltam, hazahozom, és jó pénzért eladom. Fogalmam sem volt róla, hogy lopott telefonok.” Aztán sebhelyes bal karját mutatja: „Összevágtam egy szikével, mert a finn rendőrök négy napig nem adtak sem kaját, sem cigarettát, s ártatlanul rácsok mögött tartottak. Aztán elkapták a telefonrabló legényt, és másfél hónap után kiengedtek. Karácsonyra hazajöttem a feleségemmel. Anyám viszont ott maradt, ő most valahol Norvégia utcáin kéreget.”

„Mi így gondolkodunk”
Időközben megérkezik a család többi tagja is, valamint Ioan Speriuş, akit „jóképű roma csávóként” mutat be a ház ura. Adela Barbu, Căldăraru élettársa kérdezés nélkül beszélni kezd. „A tavaly nyáron, valamikor június elején mentünk ki Helsinkibe. Tudtuk, hogy száz-kétszáz környékbeli roma dolgozik ott. Mint kiderült, senki sem talált tisztességes állást, egyszerűen sehol sem alkalmazták őket. Meg vannak bélyegezve, úgymond. Ezért a legtöbbjük az utcára kerül, kéregetnek, lopnak, teszik, amit lehet” – magyarázza a 23 éves asszony. Laurenţiu azonban a hangosabb, leinti asszonyát, ő folytatja. „A romániai roma becsületes ember, dolgozni megy külföldre, nem lopni. Négy osztályom van, mint a legtöbb Târgu Jiu környéki romának, így itthon még rosszul fizetett munkahelyet sem találok, ezért járok én is külföldre” – magyarázza hadonászva, közben felönti a kávéját. Idegesen újabb cigarettára gyújt, majd folytatja: „Nem értem, miért csukják az orrunkra az ajtót a külföldi munkaajánlók. Mert romák vagyunk román útlevéllel? Márpedig ha nem hagynak minket dolgozni, nekünk is jogunk van lopni, csalni, kéregetni. Meg kell élnünk valamiből, pénzre van szükségünk – a romák mifelénk így gondolkodnak.”

Iskola vagy megélhetés?
„Nem érdekel minket a tanulás, mert hiába járunk tizenkét évig iskolába, a nagy kioktatás után kiszúrják a szemünket havi 150–200 eurós fizetéssel egy vegyesboltban vagy a szemétbegyűjtő vállalatnál. A románok azt hiszik, csak ilyen állások betöltésére vagyunk alkalmasak” – válaszolja Adela asszony arra a kérdésre, hogy kislányuknak, Mona Lisának is hasonló életmódot szánnak-e. „Egy biztos, az én gyermekem nem fog Romániában sanyarogni. Elviszem külföldre, ha nagyobb lesz, és megélünk valahogy. Nem lopni, csalni tanítom, hanem arra, hogy használja ki az adódó lehetőségeket. Négy év iskola, aztán házasság, gyermekek és munka – ez a mi sorsunk, míg magához nem szólít a Fennvaló. A kis Mona Lisáé is ez lesz – teszi hozzá Adela asszony, hirtelen visszakérdez: – Maga hány évig járt iskolába? Mennyit is keres újságíróként Kolozsváron?” A válasz hallatán férje, Laurenţiu ironikusan mosolyog, majd megjegyzi, hogy ezek szerint minden romának igaza van, ha nem iskolapadban tölti az időt, hanem a jobb megélhetésért nyakába veszi a világot.
„Kimegyünk Helsinkibe, az utcán alszunk padokon, székeken, majd bejön valami üzlet, találunk valamit, eladjuk, és egy-két nap alatt megkeressük a maga újságírói fizetését. Ha szerencsénk van, felvesznek takarítani, vécét pucolni, és akkor akár heti ezer euró is üti a markunkat. Megéri. Akkor meg minek járjunk iskolába, minek törekedjünk idehaza?” – szól közbe Ioan Speriuş is, Căldăraruék családi barátja. Az asztalra csap, hátradől a karosszékben, és leszögezi: „Ez a cigány mentalitás: tanulj meg írni-olvasni, és menj, láss világot, vedd kezedbe a sorsodat. Ha itthon nem kezelnek emberként, nem fizetnek meg rendesen, akkor elmegyünk külföldre pénzért, és gyűjtögetünk, ahogy tudunk.”

Roma becsület
Közben Adela asszony elnézést kér, a konyhába indul, hogy elkészítse az ebédet. „Ne menjenek vendéglőbe. Nekünk is van olyan ételünk, mint azoknak. Sült csirke szalmakrumplival, friss zöldséggel. Jó lesz?” – kérdi mosolyogva, miközben férje, Laurenţiu előkerít egy üveg Finlandia vodkát, fóliázott süteményt és néhány üveg sört. Közben azt próbáljuk tisztázni, hogy körülbelül hány környékbeli roma tartózkodhat jelenleg a finn fővárosban. Vendéglátónk tudomása szerint a legtöbben még mindig Olaszországba járnak szerencsét próbálni, de „a tájékozottabb, okosabb romák” inkább a skandináv államokat választják. Úgy tudja, ma már több mint ötszáz roma tartózkodik Helsinkiben és környékén. „Maguk biztosan jobban tudják, hogy Olaszországban sok testvérünk eljátszotta a romák becsületét, mert lopnak, gyilkolnak, nőket erőszakolnak meg. Most már Finnországban vagy bármelyik európai országban bűnözőként vagyunk elkönyvelve a bőrünk színe és az útlevelünk miatt” – mondja házigazdánk, majd rászól kislányára, aki beszélgetésünk alatt hóvirágcsokrokat dobál szét az asztal körül, és közben roma dalt dúdolgat.

Öblítés vörös vederből
A szorgalmasan jegyzetelő Marcus megkérdi, hol a mellékhelyiség. Egy piros műanyag vedret nyomnak a kezébe, kikísérik az udvari vízcsaphoz, megtöltik az edényt, és betessékelik a félkész fürdőszobába. Használati utasításként elmagyarázzák az ilyet még nem látott finnországi vendégnek, hogy a veder az öblítőszerkezet. „Még nem vezettük be a vizet, mert nem volt rá pénzünk, de a jövő héten a férjem elmegy Dániába egy hónapra, hoz pénzt, és megoldjuk” – közli nevetve Adela. Arra a kérdésre, hogy mivel szeretne foglalkozni a szigetországban, a házigazda azt mondja: „Meglátom. Úgy járok el, ahogy szoktam: megnézem a munkaajánlatokat, elmegyek egy-két helyre, majd ha semmi nem jön öszsze, felkeresem a helybeli testvéreket, és tanácsot kérek. Ha így sem működik, visszamegyek Helsinkibe, mobiltelefonokat veszek, és itthon eladom”. Laurenţiu elárulja még, hogy a közeljövőben egy másik házat szeretne vásárolni Drăgoieni-ben, a jelenlegi otthonát pedig édesanyjának, Anamariának ajándékozza. „Ha anyám hazakerül Norvégiából, ő lesz majd a főnök, mert ő vásárolta az új termopan ablakokat, az ő pénzéből vettük a televíziót és a bútorokat is. Én csak a fürdőszobára költöttem vajmi keveset. Új otthon után kell néznem, azt hiszem” – mondja vendéglátónk.
A kiadós ebéd után megköszönjük a fogadtatást, s miután a Hufvudstadsbladet fotósa, Cata Portin is jelzi, hogy befejezte munkáját, kezet rázunk házigazdáinkkal. „Aztán ne rontsák a hírnevünket, ha cikket írnak rólunk. Írják meg, hogy nem lopni, kéregetni járunk magukhoz, hanem dolgozni, mint minden más európai állampolgár” – kiáltja a finnországiak után Laurenţiu Căldăraru.