„Megsértettek, mert a nevemen neveztek. Annak tituláltak, aminek nyilvánosan is vallom magam. Tudniillik hébernek születtem.”
2015. december 20., 12:242015. december 20., 12:24
Ezt másnak nem szabad megtennie, egy átlagos halandónak ezt nem szabad kijelentenie. Mert ha idegen teszi ugyanezt hasonló körülmények között, az már másfajta zsidózás, az már nem helyes, az már nem megengedett. Ők hanukázhatnak, amikor csak akarnak. Héberül köszönthetik egymást, és bátran vállalhatják a zsidó nemzettel való közösségüket. Akkor is, ha történetesen egy másik, befogadó nemzet nyelvét beszélik, és úgy is, hogy éppen egy másik ország állampolgárai, adófizetői vagy akár kedvezményezettjei. Csak azt kellene megtudnunk, miért nem mondható ki róluk az, amit már eddig is felvállaltak, és ország-világ elé tártak?
A zsidók is, akárcsak a többi nemzet tagjai, különféle egyéni képességekkel és ambíciókkal megáldott személyek. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy semmiféle szégyellnivalója nem kellene legyen annak, aki ehhez a nemzethez tartozónak vallja magát. Minden nép történelmében vannak többé, illetve kevésbé felvállalható események, személyiségek vagy „véletlen\" egybeesések (lásd például Drakulát és Ceaușescut Románia történelmében vagy a „romani\" szó újkori értelmezését), de ezeknek az egyoldalú megközelítésétől való félelmünkben nem kell és nem szabad elhatárolódnunk népünktől, nemzetünktől. Vállalnunk kell ezt a saját nemzettársaink felé, és hasonlóképpen vállalnunk kell a többiek felé.
A mi esetünkben egyértelmű, hogy milyen erősen kötődünk a magyar nemzethez. Mindannyiunk számára természetes, hogy ezt itthon és külföldön is hangoztatnunk kell, amikor csak szükség van rá, vagy amikor erről megkérdeznek. Nem tagadhatjuk le a nemzetiségünket, nem adhatjuk ki magunkat sem töröknek, sem tatárnak, sem németnek. Az év minden egyes napján magyarnak valljuk magunkat. Nemcsak azért, hogy „vízummentes útlevelet\" szerezhessünk. Nem csak a négy fal között, és nemcsak a déli harangszónál. Nemcsak a Postaréten és nemcsak a márciusi ünnepségeken. Nemcsak Marosvásárhelyen és nemcsak Székelyudvarhelyen. Nemcsak a szűkebb pátriánkban és nem csak a Kárpát-medencében.
Szemrebbenés nélkül vállaljuk, hogy magyarok vagyunk, és mások is annak tartanak. Ez ellen nem tiltakozunk. Még akkor sem, ha egyeseknek Attilát, „Isten ostorát\" juttatjuk eszébe. Sőt amikor erről beszélünk, legtöbbünket a büszkeség keríti hatalmába. Felvállaljuk a hovatartozásunkat, annak jó vagy rossz hozadékával. Az esetleges megbélyegzéssel, vagy az ebből származó hátránnyal.
Hasonló módon a zsidóknak sincs okuk a félretájékoztatásra. Nincs okuk sértődékenységre, nincs okuk visszautasításra, és nincs okuk ellenséges magatartásra. Egy olyan, másokkal együtt élő nemzetről van szó, amelynek minden egyes tagja megkapja az érdemei szerint kijáró tiszeletet, elismerést, számonkérést vagy undort. Mint ahogyan minden más állampolgár is megkapja ugyanezt egy demokratikus társadalomban.
Közöttük is, mint minden más nemzet soraiban, vannak szimpatikus és kevésbé szimpatikus egyének. A törvény tiszteletben tartása mellett pedig mindenkinek jogában áll a sérelmeivel előjönni, a „zsidózásokat\" napirendi témává tenni, a holokausztot számtalanszor felemlegetni. De ezáltal nem javulnak a magyar–zsidó kapcsolatok, nem gyógyulnak be a fel-felszakított sebek, és nem lesznek a közös mindennapjaink sem jobbak, sem élhetőbbek.
Ferencz Zsombor, Marosvásárhely
Aki komolyan veszi a saját vallását, komolyan tudja venni a másikat a maga vallásosságának megélésében, el tudja fogadni, hogy ő azon az úton keresi az üdvösségét – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Kovács István sepsiszentgyörgyi unitárius lelkész.
Tanár úr, az osztályból 18-an vették az érettségit! – jelentette büszkén az egyik tanítványom, amikor az eredményekről érdeklődtem. Nem ez volt a legalkalmasabb pillanat, hogy a magyartalan megfogalmazásra felhívjam a figyelmét, de ez az egyetlen mondat nagyon sok mindenről árulkodik.
Kétszáz éve született Semmelweis Ignác, „az anyák megmentője” (1818. július 1. – 1865. augusztus 13.). Tragikus sorsú orvos, akinek a temetésén sem kollégái, sem családtagjai nem jelentek meg.
A kolozsvári Mátyás-napok, majd a sepsiszentgyörgyi Szent György Napok után egyre több erdélyi helyszínen találkozhatnak majd az érdeklődők Mátyás királyt és korát idéző programokkal, rendezvényekkel. Az Erdély-szerte esedékes megemlékezésekről a budapesti Magyarság Háza igazgatóját, Csibi Krisztinát kérdeztük.&a
Marosvásárhelyi és bukaresti peres tapasztalatom alapján a leghatározottabban ki merem jelenteni azt, hogy a teljes körű magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés jövője jogi eszközökkel nem biztosítható.
‚Oktatótársaim és a magyar hallgatók nevében ma is azt vallom: mi szinte minden lehetségeset megtettünk a demokrácia keretei között, szűkösnek bizonyuló eszköztárunkból ennyire tellett. A helyzet meghaladott bennünket. Mi, tanárok és diákok elsősorban a magyar oktatás lehetőségének a megteremtésében vagyunk, lehetünk felelősek. A kisebbs&am
Nem jogi, hanem politikai döntés kérdése, hogy mennyire állítható a nemzetközi jog a kisebbségvédelem szolgálatába – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Szalayné Sándor Erzsébet, az Európa Tanács nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezménye tanácsadó bizottságának tagja.
Újabb székelyföldi bemutatókörúton ismerheti meg a nagyközönség a napokban Sántha Attila nemrég napvilágot látott Bühnagy székely szótárát. A kötet megszületéséről, a gyűjtőmunkáról, a székely nyelvi örökségről kérdeztük Sántha Attilát.
A vers műfordítás egy ismeretlen nyelvből, a Kárpát-medencében írott mai irodalom egyre inkább szervesülő közegnek tekinthető, és fontosak az olvasókkal való személyes találkozások – ezt vallja többek közt Karácsonyi Zsolt kolozsvári költő, aki március 15. alkalmával vett át József Attila-díjat Budapesten.
Mindenki másként látja, fogja fel és értelmezi a valóságot. Amit látunk, képlékeny, és ha csak kicsit is más szögből próbáljuk nézni mindazt, ami körülvesz bennünket, máris változik a perspektíva, módosulhatnak nemcsak benyomásaink, de véleményünk is.
szóljon hozzá!