„Gyakorlatias” álmok nyomában

Szucher Ervin , Szucher Ervin 2007. március 16., 00:00
Beszélgetés Hollanda Dénessel, a Sapientia-EMTE marosvásárhelyi dékánjával. ...

Ön, akit régóta nagy álmodozóként ismerek, hitte volna valaha, hogy eljön az a pillanat, amikor a megálmodott magyar egyetem dékáni irodájába belép a magyar köztársasági elnök, és gratulál az egyetemalapításért és az eddigi tevékenységéért?

Valóban nagy álmodozó vagyok, de ilyen álmokat nem dédelgettem. Az erdélyi magyar műszaki egyetem létrehozásán évtizedek óta álmodozom, de az meg sem fordult a fejemben, hogy mindezt azért tegyem, hogy egyszer a magyar államfő megdicsérjen. A célom az egyetemalapítás volt, nem a tündöklés. Egész életemben, ha valamit rám bíztak, annak igyekeztem eleget tenni, hogy ne okozzak csalódást, és ne hozzak szégyent se másra, se önmagamra. Ennyi. Az már más kérdés, hogy nagyon jólesett mindaz, amit ezelőtt egy hónappal Sólyom László mondott a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem alapításával és működtetésével kapcsolatban. Ahogy annak idején örültem annak az állami kitüntetésnek, amelyet személyesen Mádl Ferenc köztársasági elnöktől vehettem át, vagy megtiszteltetésnek tartottam, amikor Sólyom László elődje megállt a koronkai határban, és az akkor még csak épülőfélben lévő egyetemről az út mentén elbeszélgetett velem.

Mindezek az események oktatói pályájának megkoronázását jelenthetik?

Megkoronázását? De hát én még sok mindent szeretnék tenni az életben! Például az egyetem épülete mellé egy bentlakást, majd uniós alapokból egy kutató- és innovációs központot. Én hiszek abban, hogy az erdélyi magyar ifjak képesek nyugat-európai megrendelők számára számítógépes programokat gyártani. Nap mint nap látom, tapasztalom: rengeteg olyan diákunk van, akiről túlzás nélkül állíthatom, hogy lelkesedik az ehhez hasonló feladatokért. Nem akarom elkiabálni, de éppen az ő kedvükért szerepel az álmaim között Charles Simonyi (avagy Simonyi Károly), Bill Gates egyik legmegbecsültebb informatikusának a meghívása a Sapientiára.

Mi ad önnek ennyi lelkierőt?

Amikor huszonegy évvel ezelőtt a feleségem ágynak esett, talán az álmodozás volt az egyetlen szalmaszál, amibe megkapaszkodhattam. Minden este úgy jöttem haza a kórházból, hogy útközben azon ábrándoztam, miként hozzuk létre a magyar tannyelvű műszaki egyetemet. Akkor még csak 1986-ot írtunk. De engem a kolozsvári magyar értelmiség egy része még a 90-es évek derekán is naivnak, utópistának nevezett. Lehet, hogy volt némi alapjuk erre, hisz ekkor még szalmakalappal jártam a koronkai dűlőt, és 265 tulajdonossal és örökössel tárgyaltam a még vissza nem kapott föld megvásárlásáról. Ma viszont egy gyönyörű campus áll ezen a területen.

Volt egyáltalán olyan időszak az életében, amikor a külső tényezők miatt nem tudott álmodni?

Hogyne. De az mindössze néhány napig tartott. Ezelőtt egy jó héttel is, miután az egyetem kuratóriuma arra kért, hogy negyedszerre is hirdessem meg ugyanazt a versenypályázatot, arra gondoltam: hagyok mindent a csodába, leteszem a lantot és nyugdíjba vonulok. Pedig én aztán tényleg képes vagyok mindent alárendelni a célnak. Alig telt el néhány nap, és rájöttem, hogy nem lennék képes otthon ülni, és nyugdíjasként a postást várni. Világéletemben mindig valamit tettem-vettem, dolgoztam. Soha nem szégyelltem a kétkezi munkát, sőt mondhatni örömmel végeztem. Voltam már ingyenmunkára befogott, úgynevezett önkéntes, inas, szakmunkás, vasesztergályos… Tizenhét éves voltam, amikor tizenhat esztendőnyi iskolai tanulmánnyal rendelkeztem.

Ez ugye nem azt jelenti, hogy egyéves korában fedezték fel mint zsenit?

Nyilván nem, ezért is szoktam ezt mindig tréfásan említeni. Harmadéves gimnazista voltam, amikor a brassói fémipari műszaki középiskola megszűnt, s minket áttettek a Hidromecanica inasképző szakiskolájába. Ott viszont elismerték az első két évet, és alig egy esztendő után oklevelet kaptam arról, hogy az inasiskolát is elvégeztem. Ugyanabban az évben bejutottam egy esti gimnáziumba, amely akkoriban a város egyik legerősebb iskolája volt. Közben a gyárban is dolgoztam, majd a vállalat vezetőségének jóvoltából elmehettem egyetemre. Ez azért lényeges, mert akkoriban egy munkás háromszáz lejt keresett, az én ösztöndíjam pedig ennek szinte a háromszorosa volt. A Műszaki Egyetem gépészmérnöki szakát 1963-ban, egyedüli magyarként végeztem el. Ez azért lényeges, mert amikor bejutottam, jóformán semmit nem tudtam románul. Ha meg anyanyelvemen tanulhatok, akkor egészen biztos, hogy jobb eredményt érek el. Az évfolyamon így csak a második lettem, de ennek ellenére engem marasztaltak ott az egyetemen. Ez a sors keze. Mert, bár furcsán hangzik, annak idején az volt a vágyam, hogy visszakerüljek a gyárba. A káderes titkárnője rám rivallt: „Maga bolond? – kérdezte. – Mit akar itt, a gyárban?”Továbbra is ott akartam dolgozni, mert szerettem, amit csinálok, sőt meg is becsültek érte. Például az orosz tankok addig rendkívül bonyolult technológiával készült gázolajporlasztóit saját elképzelésem szerint készítettem el. Teljesen leegyszerűsítettem a munkafolyamatot, a végeredmény mégis ugyanaz volt. A mérnökök sem jöttek rá, hogy mit, miként csinálok, csak azt látták, hogy rengeteget keresek, mert minket darabszámra fizettek. Azért maradt titok előttük, mert abban az időben senki nem árult el semmit, még a közvetlen kollégájának sem. A szakmai titkokat el kellett lopni. Manapság mi mindent elmondanánk a diákoknak, csak éppen érdekelje őket.

Önt miért érdekelte annyira? Elvégre munkásként is jól érezte magát.

Itt megint a sorsot emlegetném. A pénzbeváltás idején apám, aki egyszerű cipészből kereskedővé nőtte ki magát, azt mondta: „Baj van, jön a kolhoz, mindenünket elveszik”. Majd nyomban hozzátette: „Egy kivétellel, amit nem tudnak elvenni. Azt, ami a fejedben van”. De mesélek más történetet is: anyámmal Brassóban, a szövőgyár előtt vártuk a testvérét. A kapus kilépett, és megkérdezte anyámat, hogy nem szeretne-e ott dolgozni. Az anyám belépett a gyár kapuján, és fél óra múlva a szövöde alkalmazottjaként jött ki. Azt kérdezhetné, mi köze a két történetnek egymáshoz? Hát az, hogy a pénzváltástól tartó apám mindenét eladta, és Alsócsernátonból Brassóba költöztünk, ahol anyámnak már állása volt. Ha a háromszéki településen maradok, lehet, hogy kollektívelnök lesz belőlem, de gépészmérnök vagy egyetemi tanár semmiként.

Azon kevés magas tisztségbe került emberek közé tartozik, akik nem titkolják, sőt büszkék kétkezi munkás múltjukra. Az életben hasznát is vette ennek?

De még mennyire! Életemben mindig csak előnyöm származott abból, hogy alulról kezdtem. Egyetemista koromban szétszedtem és megjavítottam azt az esztergapadot, amiről a szakemberek is lemondtak. Évtizedekkel később, amikor a marosvásárhelyi Petru Maior Műszaki Egyetem keretében működő kutató-tervező termelőcsoportot vezettem, a gyakorlatomnak köszönhetően senki nem tudott átverni. Ez önellátó egység volt, ahol lényegesnek bizonyult, hogy valaki dolgozik, vagy pedig lazsál. Ha nem voltam az intézetben, akkor is jól tudtam, hogy távollétemben folyik-e a munka, vagy éppenséggel trécselnek. Lehet, hogy maradinak fogok tűnni azzal, amit mondok, de szerintem ma sem ártana, ha egy mérnök a műhelyben kezdené a pályáját. A doktori meg egyéb címek érvényesítése szerintem gyakorlati tapasztalathoz kötődik.

A diákokkal ápolt korrekt kapcsolatának a gyökereit is valahol a csernátoni útravalók között kell keresni?

Lehetséges. Sokszor intem fiatalabb kollégáimat: úgy viselkedjenek a diákokkal, hogy ne tévesszék szem elől: mi vagyunk értük, és nem fordítva. Én soha nem engedtem meg magamnak, hogy valakit lekezeljek, vagy akár csak tegezzek. Mi több, a volt egyetememen, a Petru Maioron úgy emlegettek, hogy az a tanár, akinek nem lehet előre köszönni. Tisztelem és szeretem a diákokat, és úgy érzem, ők is szeretnek.

Szucher Ervin


Hollanda Dénes
1939-ben született a háromszéki Albison, Alsócsernátonban nőtt fel. A brassói Műszaki Egyetemen végzett, ugyanott doktorált, majd docensi címet szerzett. Pályafutása során négyszer választották meg dékánnak a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetemen. Hat éve a Sapientia – EMTE dékánja. Kitüntetései: 2000-ben a Hűséges Szolgálat Lovagja (2000); Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (2002); a Magyar Professzorok Világtanácsa a Pro Universitate et Scientia kitüntetést adományozta neki. Két évvel ezelőtt Marosvásárhely önkormányzata díszpolgári címmel tüntette ki.

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
Hallgassa online rádióinkat
Legnézettebb
Hallgassa online rádióinkat