Verslevelek a szomszéd szobából

– Viszonylag későn jelentkezett az első verseskötettel, bár irodalmi lapokban régóta közöl. Mi volt az oka ennek az eltolódásnak?

– Hadd kapaszkodjak bele a viszonylag szóba, kortársaimhoz képest valóban később jelent meg kötetem, de ezzel még nem váltam csodabogárrá, merthogy ez sem új az irodalmi nap alatt. Joseph Heller 38 évesen debütált A 22-es csapdájával, William Golding is 44 évesen vált íróvá, akkor jelent meg A Legyek ura, addig csak verselgetett. A hazai tájakon is akad példa bőven, Petőfihez viszonyítva Arany is későn, 28 évesen indult, Kálnoky László 36 évesen, Nádasdy Ádám 40 évesen, de említhetném Tudor Arghezit is, aki 47 évesen robbant be az irodalmi életbe.

Az okát még mindig fogalmazgatom magamban, főként az újságírás számlájára írnám, a kettő nálam nem működött együtt, nem maradt erőm a versekre, ugyanakkor nem is tettem ez ellen semmit. Talán egy adag sértődöttség is volt bennem, mely a kortárs irodalomra irányult, a költőtársakra, költő és íróbarátokra, úgy gondoltam, nem foglalkoznak velem, hogy nem akarnak maguk közé emelni. Lám, nem kérik a verset, nem akarja kiadni senki a kötetem. Holott alig írtam, a kötetre való anyag sehol sem volt, csak duzzogtam magamban, amikor egyszer csak olyan dolgok történtek az életemben, amelyek kimozdítottak ebből a megrekedt állapotból. Elsősorban azt emelném ki, hogy újságíróból szerkesztővé léptem elő, így több időm maradt a versírásra.

– Meglátása szerint miben változott az erdélyi irodalmi élet azóta, hogy első versei nyomtatásban is megjelenhettek, azaz a ’90-es évek közepe óta?

– Sok minden változott és mégsem. Amikor én tejfölösszájúként becsöppentem a nagyok közé, akkor tombolt a transzközép irodalom forradalma – (főképpen Orbán János Dénes, Sántha Attila és Bréda Ferenc által kidolgozott irodalmi-művészeti irányzat, majd csoportosulás – a szerk.), ma ugyanezt látom a slam poetry esetében. Akkoriban kevesebb lehetőség volt a publikálásra, nem voltak ennyire átjárhatóak az irodalmi határok, egy kezdő költő nem is álmodhatott arról, hogy Magyarországon is számba vegyék, ottani lapokban is közöljék verseit. Ma már sokan ott próbálnak szerencsét. Azóta van Facebook is, amely szintén nagyon sok lehetőséget kínál egy induló költőnek, írónak.
– Az apa elvesztésének traumája, illetve ennek a feldolgozása a könyve vezérfonala. Miért volt szükség rá, hogy versekben oldja fel ezt a traumát, és menynyire sikerült? A „terápiás írás” kivitelezhető ön szerint?

– Ha lehet ezt mondani, versben sokkal tárgyilagosabb tudok lenni, szinte kívülről szemlélem a bennem zajló történéseket, viharokat. Az apám haláláról előbb tudtam írni, mint beszélni. És mindenféle érzéssel így vagyok, megharcolom magamban, és ennek a harcnak a része az írás, ezt nevezhetjük terápiának is akár.

– Mennyi idő alatt állt össze a kötet tényleges anyaga? Úgy látom, eleve koncept-kötetben gondolkodott, ami elsőköteteseknél ritka. A továbbiakban is ilyen kötetekre számíthat öntől az olvasó?

– Az életemben erősen sok változást hozó két év versei sorakoznak ebben a könyvben, és érdekes, hogy a korábbi írásaimból mindössze egy verset emeltünk be a szerkesztőmmel, Gáll Attilával. Úgy érzem, akkora változás ment végbe bennem az utóbbi években, hogy az ezt megelőző időben írottak – és itt csak a publikált versekre gondolok –, nem találták volna meg a helyüket a könyvben, sem hangulatukban, sem hangnemükben, sem pedig mondanivalójukban.

Bevallom, nem gondolkodtam koncept-kötetben, a két év történései minden színtéren kapcsolódtak, egyedül a verslevelek (a könyv utolsó ciklusa – a szerk.) írásakor tudtam, hogy ez egy ciklus lesz, merthogy a szüleim szerelmi történetét akartam megörökíteni. Új tervek vannak, és nemcsak tervek, versek, sőt ciklusok is, tehát a következő már inkább lesz konceptkötet. A verslevelezést is tovább gondolom, ezúttal magam leszek feladójuk, a kötet munkacíme, a Levelek a szomszéd szobából is erre játszik rá.