Vágod? Kurta, film, feszt

Ismét a lepattant Kultiplex, ismét kiváló a hangulat, és ismét a magyarok azok, akik, ha valamiben még a focinál is jobban alul tudják múlni magukat, akkor az a film. Igaz ugyan, hogy az animáció szekció (a bájos szerb–magyar koprodukció, az 1 nap szabadság és a díjazott Maestro, M. Tóth Géza filmje révén) javít valamelyest a helyzeten, azonban a versenyszekcióba bekerült és a zsűri által is méltányolt Mecsek kincse (Szirmai Márton) vagy a különdíjas Közúti karbantartók (Tóbiás Sándor) nevetséges filmes közállapotokról árulkodik, és a magyar filmipar csúfos mélyrepüléséről tanúskodik. „Saját életednek te vagy a főszereplője. A saját szappanoperádnak is. Jól nézek ki” – motyogja az egyik közúti karbantartó, majd így folytatja: „Lehet, hogy a valóságban szappanoperasztárok élnek, akik minket néznek a tévében. Bonyolult vagyok, jól nézek ki.” Ha ezt a tahó, orrpiszkáló ars poeticát ráhúzzuk a magyar filmes eresztésre, máris értjük, miért pont ezt a munkát vásárolta meg a Duna Televízió, miért ezzel szolgálja ki a szub-szubkultúrára kiéhezett, üvegtigrisecskéket gyűjtögető fogyasztót. A többit pedig majd importként megnézhetjük Marosvásárhelyen, AlterNative-tálalásban.
A magyarokról csak annyit még, hogy Gergely Zoltán Szupermosás című opusa méltán nyerte el a fesztivál fődíját, az arany BuShót. Ugyanígy az is igaz, hogy az Inforg megérdemelt módon lett a legjobb magyar stúdió. Gondok csak akkor merülnek fel, ha megnézzük, melyik a legjobb külföldi: a Hamburg Media School. Vagyis amit mi nagy nehezen kiizzadunk, az odaát természetes. És az is természetes, hogy Nyugaton egy-egy főiskola vagy egyetem hallgatói ujjgyakorlatként produkálják az olyan kötelező vizsgafilmeket, amelyeknek a magyar, akár már befutottnak számító rendezők sem vihetnek vizet. A diákzsűri nagydíját Alex Schmidt Bass in Contra című fikciós filmje seperte be. A nagybőgő elszántan harcol gazdája szerelméért. Gyilkosságra is képes, amikor a fiatal művész egy este egy lánnyal jön haza. Dögöljön meg a vetélytárs! Nem ilyen meggyőző Stefan Weiss–Rácz Zsuzsa filmje, a Rosentiehl. A játékos képtologatás és a vágástechnika felkeltené az érdeklődést, de a semmi újjal elő nem rukkoló bankrablásos tucattörténet, a hosszúlére eresztett sztorizgatás sokat visszavesz a lendületből.
Az viszont kifejezetten jó ötlet, hogy a rövidfilmfesztivál ideje alatt a szervezők bő merítést kínáltak a nemzetközi seregszemlék legjobb terméséből. Egyrészt a kora reggeli órákban vetített filmek lehetővé tették, hogy az előző napi BuSho-koncerttől még kába érdeklődők helyrepattanjanak, másrészt... volt viszonyítási alap. Az egyik legjobb ebben a menetben egy orosz film, a Brno 16 Collection díjazottja. Röviden arról szól, hogy ne húzd el a függönyt, mert ki tudja, mit fogsz látni. Háborgó óceánt, villámokat vagy kettéhasadó fákat? Atomtámadást és végül a félelmetes űrt? Igen, abba szédülsz belé, beszippant és megemészt. Aztán persze letörlöd szájad széléről a nyálat, és megnyugodsz, hogy mindez rossz álom volt csupán. Csak ne lenne az a fránya függöny, amit most már tényleg nem mersz elhúzni. A traumatizáló pillanatok után a mennyei megnyugvás: angyali zene árad, és igen, odakint tényleg a szocreál falanszter diadalmaskodik, az Egyesült Blokk Köztársaság szürke, boldogító tudata simogatja a megkínzott lelket. Az én világom – mosolyog hősünk, a nézők pedig hülyére röhögik magukat a poéntól. A vihogástól a hasat csapkodó tudatig skálázó magatartás: általános jelenség. Mintha humorfesztiválon lennénk, csak sötét van odabent. Akkor is folyik a kacarászás, amikor Christian Haslecker Faustrecht című filmjében mindenkit összevernek valamilyen jogáért, és akkor is, amikor elhangzik a bűvös mondat: Freedom of expression is over. Szabó Géza