Szénaillatú Mirákulum fuvolaszóval

Az előadás ugyanis csak sötétedés után kezdődhet, a leszálló este és a szénaillat legalább olyan fontos kelléke ennek a laza szerkezetű zenés játéknak, mint a szép számban érkező, a meredek kakasülőig is felmerészkedő nézők. A sötétben felcsendül a zene, megvilágosodik a jelképes pódiummá átváltozó néhány négyzetméternyi anyaföld, és szép lassan kezdjük elhinni, amit a cím hirdet: csoda történik Máréfalván, a Kőlik alatt. Csoda, mert nem műkedvelő és nem profi előadást látunk, a máréfalvi embereket látjuk, ahogy játszanak – nekünk, és egy idő után már velünk együtt. Először zavaró a szövegmondók helyenkénti modorossága, a nem irodalmi szóhasználat, a ritmust és nem az értelmet követő iskolás dikció, aztán összeáll a kép: ezek az emberek szerepelnek, de nem szerepet játszanak. Mondják, éneklik, táncolják azt, ahogyan ők látják, képzelik a játékot. A ruhák sem mind piros-fekete székely ruhák, nincs „skanzenesítve” ez sem, mint ahogy a szövegben is bátran „vőfény” uramozzák egymást a szószólók, és „szurkós” botot mondanak a furkósbot helyett, akárcsak hétköznap. Mert a „színpadon” zajlik a lakodalmi előkészület a darab cselekménye szerint, szabályos leánykéréssel, találós kérdésekkel, becsapásokkal. Maguknak játszanak, ahogyan a „rendes” leánykéréskor ismeri mindenki a forgatókönyvet, mégis végigjátsszák, a történés öröméért, magukért. A tatártámadást a Kőlik fölött meggyújtott tüzek és a falu népének körültáncolása érzékelteti. A támadás távolabbi összefüggéseit, a történetet fuvolaszó kíséretében, balladaként mesélik el, hiszen a drámai megjelenítésre a színészek sem vállalkoznának, s idő sem lenne rá. A Kőlikból kinyújtott kürtőskalács láttán eltakarodó tatárok után papi áldással összekel az ifjú pár. Az előadás közben szinte spontánul válik interaktívvá, a nézőkhöz (is) intézett találós kérdések, de a színpad elejére, jobb nézőhelyre kiülő gyermekek révén is, akik nem zavarják a „színészeket”. Ha még emlékszünk rá, a valamikori „mondjuk, hogy te vagy a királyfi” gyermekkori átváltozó varázslata ismétlődik meg estéről estére a Mirákulumon. A játék kedvéért elhisszük a vőlegényt-menyasszonyt, a tatárokat úgy, hogy nincs hozzá keret, csak máréfalvi emberek, lányok-asszonyok-gyermekek. A legidősebb bácsi 74 éves, a legkisebb fiúcska még nem jár iskolába, de bárki egy emberként játssza végig akár a Megy a gyűrű vándorútra című körjátékot, ha úgy kéri a darab. Ezt a varázslatot már nem tudja megtörni az, ha egyik-másik táncos, vérmérsékletének megfelelően egyénibbre veszi a figurázást, vagy a műdalok határát súroló zenei betétet énekel. Ezek is részei a mindennapoknak. A rendező Tömöry Péter elmondta, a határokat jelölte ki, képletes falakat, amik között szabadon mozoghattak a szereplők, megmaradhatott az eredeti szóhasználat, mozgás, mégis átadhatóvá, „foghatóvá” vált bárki számára az előadás.