Nem a fergeteges pörgetés a fontos

– Hány éves korban kell elkezdeni a dobolást?
– Három. De ez csak az igazán jó dobosokra vonatkozik. Sajnos én csak tizenkilenc évesen kezdhettem el, mert szegények voltunk, s akkoriban ugyancsak drága volt a dobfelszerelés. Ha a nagy nevek életrajzait böngésszük, rögtön kiderül: a legidősebb kezdő sem volt több négyévesnél.
– Koncerteken sokan szeretik a dobszólókat, a dob a köztudatban mégis kísérőhangszer szerepet játszik. Vagy mégsem?
– A hetvenes évek óta sokat változott a basszusgitár és a dob szerepe a zenében. Az idő múlásával e két hangszer lassan egyenértékű lett a ritmusszekció más elemeivel, a kísérőgitárral és az orgonával, sőt talán a szólóhangszerekkel is. Persze ennek vannak buktatói is: sok kezdő dobos azt hiszi, gyorsasággal, fergeteges pörgetésekkel mindent el lehet érni. Ez hiba, mert aki így ül le a dobokhoz, az rendszerint egy-egy hangzatos magamutogatás után nem tud visszatérni az alapritmushoz.
– A csíkszeredai ritmusfesztiválon tartott előadásában érdekes kifejezést használt, legalábbis a laikusok számára: nem a dobon, hanem a dobtól kell játszani.
– A bőr püfölésére akárki képes, de az még távolról sem zene. Sokan azt hiszik, ha csak ütik a dobot, tudják az irányt. Nem: a dobtól kell játszani. Ezt egy amerikai mestertől tanultam, s tulajdonképpen akkor született meg a saját „soundom”, egyéni hangzásom. Abban a pillanatban, amikor megütöm a bőrt, és otthagyom rajta, az egy halott hang. De ahogy hagyom, hogy a bevitt erő a másodperc töredéke alatt kiteljesedjék, akkor lesz szép, akkor lesz zengése.
– Van-e kedvenc dobfelszerelése?
– Igen, az a Tamburo, amelyen a Dobban Ritmusfesztiválon is játszottam. Ezt a hangszert Olaszországban készítette egy öreg bácsi a fiaival, akik mintegy családi vállalkozásként dobkészítéssel foglalkoztak. Nagy bánatomra ezt a kisvállalkozást a két évvel ezelőtt megvásárolta egy multinacionális cég. Először megváltoztatták a márka nevét, majd saját házából is kirúgták a bácsit. Elszomorít ez az eset, de még jobban az az általános jelenség, hogy miközben a bóvlik dömpingjében a kicsi halat befalja a nagy, örökre elveszítjük a kézművesmestereket, kisiparosokat.
– Vannak példaképei a szakmában?
– Rengeteg. Kár is lenne a világsztárokat sorolni, már saját tanítványaim közül is felnézek néhány „gyerekre”: Kaszás Péterre, Pusztai Csabára, Móré Attilára. Rendkívül büszke vagyok rájuk.
– Egy dobosról azt hinné az ember, hogy a reggeli kávé helyett némi nitroglicerint vesz magához, önből viszont valami derűs nyugalom sugárzik, amikor a pálcákat forgatja.
– Valószínűleg alkati kérdés, de azonkívül boldog vagyok attól, hogy zenész lehetek. Nem kell a világ nagy gondjaival törődnöm, vagy azzal, hogy este lefekszem és másnap nincs munkám. Az életemben kiépítettem magam köré egy olyan burkot, ahol taníthatok, játszhatok, s ahol jól tudom magam érezni. Családom van, kutyákat is tartunk, és azt hiszem, egy embernek a boldogsághoz ennél több nem kell.
– Mi a véleménye a csíkszeredai ritmusfesztiválról?
– Bírálni nem lehet, és szerintem nem is szabad. Amikor tizenhárom évvel ezelőtt elkezdtem Budapesten az ehhez hasonló fesztiválok szervezését, sokan hozzá-, még többen mellészóltak. Talán irigyek voltak, földbe akartak döngölni számos kezdeményezést, de nem sikerült. Ennek a fesztiválnak különösképpen örvendek, mert a modern dobok mellett színpadra kerültek az ősi, ezeréves ütős hangszereink is.