Molnár Levente: a filmezés egy vírus, ami megfertőz

– A filmes világban a kamera mindkét oldalán otthonosan mozog. Színészként nemrég tért vissza a cannes-i filmfesztiválról, de Kokino nevű cégével többek között szereplőválogatást is végez. Hogyan választja szét a kétféle munkát?

– Platformnak nevezném inkább a Kokinót, nem cégnek, amely a filmgyártáshoz köthető dolgokkal foglalkozik, pontosabban négy dologgal: szereplőválogatással, színésztréninggel – ha egy forgatáshoz valami új dolgot kell megtanítani a színésznek, például úszás, lovaglás –, helyszínkereséssel és van egy ügynöki, vagy impresszáriói része is: színészek filmes szerződéseit is bonyolítjuk.

Szétválasztani nem nehéz ezt a színészettől, hiszen teljesen más munkamódszert igényel. Mivel mindkettő érdekel, mindkettőt csinálom. Nem járok pecázni, sajnos nem gyűjtök már bélyeget sem. Nagyon nagy hülyeség egyébként, amikor az ember arra kényszerül, hogy azt mondja, a munkája a hobbija is egyben – nem egészséges, de a munkám valahogy valóban pótolja a hobbit is. Nem szégyen a munka, szeretek dolgozni, és főleg emberekkel szeretek dolgozni. Ami esetleg probléma lehet, az az egyeztetés, de ezt is meg lehet oldani.

– Az utóbbi években a román újhullám elég jelentős sikereket ért el a filmfesztiválokon, miközben a magyarországi filmgyártás jelentősen visszaesett, és csak most kezd „felocsúdni”. Hogyan látja a két filmipar közti különbségeket?

– Nem is visszaesésnek mondanám, hiszen gyakorlatilag három év kényszerszünet volt a magyar filmgyártásban, mert úgy látták jónak, hogy megváltoztassák a finanszírozási módozatot. Nem fogom sem azt mondani, hogy jobb lett, sem azt, hogy rosszabb, néha történnek változások, amihez alkalmazkodni kell. Tény hogy elég sok embernek okoztak bonyodalmat, sokaknak viszont örömet ezek a változások. Ameddig a könnyek és a mosolyok száma egyenlő, addig talán nincs baj.

Valóban dolgoztam már a határ mindkét oldalán, de dolgoztam már távolabb is. Igazából, mint minden, ez is emberfüggő és szakemberfüggő. Romániában és Magyarországon is olyan emberekkel találkoztam filmes munkáim során, akik a szakmának élnek. Ezt másképp nem is lehet csinálni. Ez nem egy olyan meló, amit a pénzért csinálsz, hanem egy vírus, ami megfertőz, és elég nehéz szabadulni tőle, nem is biztos, hogy kell. Az viszont biztos, hogy nagyon begyűri az embert, nem könnyű munka. Szeretni kell, anélkül nem tudsz jelen lenni. De ez végtére is szinte mindennel így van.

– Térjünk át a színházra. A román színházat rendezőcentrikusként, a magyarországit inkább színészcentrikusként szokás emlegetni. Ezzel a két alkotói világgal milyen tapasztalatai vannak?

– Ebben a tekintetben is luxus, hogy az ember minimum két kultúrkörben is otthonosan tud mozogni, az életnek egy ajándéka. Hál’ istennek nincs bajom a kommunikációval egyik nyelven sem, mindkettőt anyanyelvi szinten beszélem. A két rendszer közötti hasonlóságot vagy különbséget nehéz pontosan megfogalmazni, hiszen maga a kulturális háttér más, nem lehet azt mondani, hogy bizonyos tekintetben ez vagy az a jobb, vagy hogy ez a nyugatibb és az a keletibb.

Az, hogy különböző országokban másként épül fel egy ilyen bonyolult cselekménysorozat, mint egy színházi előadás létrehozása, tény. Elég csak azt megnézni például, mennyire fontos a dramaturg szerepe a produkció alkotói fázisában itt és ott. Magyarországon például az ő szerepük jóval hangsúlyosabb, Romániában kevésbé, mert itt inkább a rendezőközpontú színházcsinálás a jellemző, a rendezők a szövegre, dramaturgiára kiterjedően is döntéseket hoznak.

A kettő közötti nagyon nagy hasonlóságot inkább az alulfinanszírozottságban látom. Sajnos ez még mindig az a Kelet-Európa, amelyik nem veszi komolyan a kultúrát. Nem látja be, hogy a kultúra lényegében befektetés a jövőbe. Azok a dolgok, amiket nem szeretünk mostanság ebben az országban – hogy poros, hogy nem elég civilizált egyesek szerint, hogy ez vagy az még mindig megtörténhet – mindaddig folytatódnak, amíg nem fektetünk hangsúlyt a kultúra támogatására.

– Mit szeret színházi színészként és mit a filmszínészi munkában?

– Nagyon szeretem a színházban azt, hogy koncentrált, fókuszált, elmélyült munkára ad lehetőséget. Ez a sajátossága: teret, időt biztosít arra, hogy magadban megtedd azt az utazást, és a kollégákkal – és itt az alkotói/gyártási folyamatban résztvevő összes emberre gondolok – megtegyétek azt a csoportos utazást, amit az előadás létrehozása megkövetel, mindezt ellenőrzött körülmények között.

A filmes szerepekben pedig ennek éppen az ellenkezőjét szeretem: az egy vándorcirkusz, ami ki van téve például a természet összes fricskájának – amennyiben nem stúdióban dolgozunk. Hasonlattal élve, az egyik olyan műtét, amit a kórházban, rendes körülmények között végeznek el, a másik pedig egy olyan, amit egy mentőautóban kell megcsinálni, bárhol, bármikor is lenne rá szükség. De nem szívesen választanám csak az egyiket. Ha egy színésznek lehetősége van rá, ne tagadja meg magától sem a színházat, sem a filmszerepeket.

– Korábbi beszélgetésünk során említette, hogy az auschwitzi lágerben játszódó Saul fia című film – amely azóta négy díjat kapott Cannes-ban, és ez a hivatalos magyar Oscar-jelölt – forgatása milyen mély nyomokat hagyott önben, mennyire intenzív volt. Most visszatekintve, milyen volt a munkafolyamat?

– Maga a munkafolyamat már több mint egy éve lezárult számomra, leülepedett bennem, ami most új, az a mások véleménye a közös munkánkról. És persze, hogy jól esik, ha ez a vélemény jó. Most azon igyekszem, hogy ne szálljon el az agyam attól a negyed óra figyelemtől, amit kaptunk, és ami lényegében már véget is ért.

Forgatás közben az volt nehéz, hogy blokkolja az ember a saját érzéseit, hiszen egy borzasztó, traumatikus történetet dolgoztunk fel. Bennem eleve nagy érdeklődés van a történelem iránt, színészként éppen az volt nehéz, hogy kiürítsem magamból az előzőleg kapott, szerzett, tanult információkat a holokausztról és a korszakról, és megpróbáljak ott lenni a forgatókönyv által meghatározott pillanatban.

A történelem egyik legtragikusabb eseményéről beszélünk, ami mellbe tud vágni, szét tud verni színészként is, ha hagyod. Az volt nehéz, hogy ne abból dolgozzak, amit tudtam, hanem odahelyezzem magam abba a környezetbe, és a karakter energiáit fedezzem fel, az adott helyzetben működjek.

– Sokszor nyilatkozta azt, hogy már maga a jelölés, a cannes-i versenybe való meghívás győzelem volt, a díjakra már csak ajándékként tekint, ugyanakkor az öröméről, és az öröm megosztásának fontosságáról is sokszor beszélt. Nem érzi azt, hogy ez a fajta életfilozófia vagy életérzés sajnos elég ritka Erdélyben?

– Szerencsére azért nem annyira ritka. Rengeteg ember tett nagyon sok jót velem úgy, hogy meg sem érdemeltem, így adósnak érzem magam. Ez nem tetszelgés, nem szépelgés, tényleg ezt érzem. Ha alkalmam adódik valamilyen, bármilyen formában ezt visszafizetni, akkor kutya kötelességem megtenni.