Közelkép: Zöld kártya ultralight és az örök szomszéd lány

Valószínűleg ezért döntött úgy a romantikus filmek rendezésére szakosodott Anne Fletcher, hogy még a negyvenen túl is rá osztja a Nászajánlat főszerepét, ami valóban nem volt rossz választás – merthogy legalább Bullock játéka valamelyest lendít az amúgy igencsak vérszegény történeten.

Pedig az alapszituációban lenne kakaó: az általa alakított karakter, Margaret egy vezető New York-i könyvkiadó menő szerkesztője, akiből annyira kihalt minden emberi érzelem, hogy hozzá képest még Hasfelmetsző Jack is maga a megtestesült romantika. Beosztottai valósággal rettegnek tőle, asszisztensét, Andrew-t pedig a végletekig kizsigereli. A szerkesztőnő karrierje folyamatosan felfelé ível, mindaddig, amíg közbe nem jön egy apró malőr: mivel kanadai állampolgár, elkövetett egy apró mulasztást a bevándorlási papírok kitöltésekor, és kiutasítás vár rá.

Ekkor mentőötlete támad: zsarolással ráveszi asszisztensét, hogy házasodjanak össze, és így biztosítsa az amerikai állampolgárságot magának. A terv mindaddig jól is halad, amíg el nem utaznak Andrew szüleihez Alaszkába, ahol a tipikus, kőkemény nagyvárosi career woman számára annyira idegen a terep, hogy teljesen át kell értékelnie addigi életét.

A Nászajánlat azonban ezt az alapkonfliktust nem igazán bontja ki: a film langyos, kissé álmosító tempóban hömpölyög, és a történetben rejlő szituációs poénoknak alig egy tizedét használja ki. A sztori sekélyes, mindvégig kiszámítható, a poénok többsége pedig már ezer filmből ismert, elcsépelt geg. Az egyetlen, valóban megmosolyogtató rész az, amelyben Margaret közelharcot vív egy sassal Kevin, a habfehér kiskutya életéért, majd a maroktelefonjáért.

Ez azonban még édeskevés ahhoz, hogy a Nászajánlat több legyen egy nem túl nagy erőbedobással összefércelt Zöld kártya ultralightnál, ahhoz ugyanis legalább az kellett volna, hogy a főszereplők olyan történetet kapjanak, amelyben valóban megmutathatják, mit tudnak. Ez azonban nem történt meg, a sztori tucatáru, a karakterek pedig felszínesek, és szinte a végletekig karikírozottak.

Sandra Bullock számára szinte ujjgyakorlat az egész film abszolválása, bár az elején az általa alakított dominába oltott hárpia körülbelül annyira ijesztő, mint egy erős paprikával megetetett csivava, a folytatásban az idegen környezetben már a tőle megszokott, csetlő-botló figurát hozza, amit természetesen magabiztosan alakít – csak hát az a baj, hogy ezt a figurát már annyiszor láttuk, hogy szinte már semmi újat nem képes mondani.

Mint ahogy az egész film sem, amely valószínűleg még a legmegveszekedettebben romantikus lelkületű nézők számára is legfeljebb egyszer nézhető moziélményt jelent.