A Karácsonyi lidércnyomás és A halott menyasszony után most újabb animációs mű köthető hozzá: a 9 című posztapokaliptikus filmről van szó, amelyet nem íróként vagy rendezőként, csupán producerként jegyez, de megnyugodhatunk: ha a mester hajlandó volt a nevét adni a Shane Acker rendezte mozihoz, akkor az – bár természetesen nem a Burtonnél megszokott karaktereket vonultatja fel – hangulatában igencsak hasonlatos a burtoni univerzumhoz.

A 9 Acker 2005-ben készült, azonos című animációs filmjének remake-je, a film stílusát tekintve amolyan posztapokaliptikus steam punk műként sorolható be. (A steam punk az utóbbi években egyre népszerűbbé váló műfaj, a lényege, hogy a cselekmény lehetőleg a viktoriánus korban zajlik, de akár a huszas-harmincas években is játszódhat, és olyan, csak ma ismert gépezeteket vonultat fel, amelyek akkor még nem léteztek.

A fiktív valóságban ugyanakkor a gépezetek az autótól kezdve a repülőgépig vagy a számítógépig részét képezik a mindennapi életnek, azonban minden a kor technikai színvonalát képviseli, azaz sok esetben gőzerővel működik – innen a steam punk, azaz gőzpunk elnevezés.) Nos, a 9 valamikor a 30-as évek végén játszódik, a helyszín pedig kísértetiesen hasonlít a náci Németországhoz.

A militarizált országot egy kancellárnak nevezett diktátor irányítja, aki megbíz egy tudóst, hogy készítsen különféle, az általa tervezett háború megnyerését szavatoló gépezetet. A tudós pedig megalkotja harci gépeit, illetve minden gépek leghatalmasabbikát, amely egy talizmán segítségével szinte emberi intelligenciát birtokol, és amely újabb halálos gépezeteket képes „teremteni.”

A gépek aztán egyszer csak az emberiség ellen fordulnak, elpusztítva a világot. Az egyik utolsó életben maradt ember a professzor, aki egy ősi, alkimista varázslat segítségével kilenc mesterséges emberkét, homunkuluszt hoz létre, akikbe átülteti lelkének egy-egy darabját – az ő feladatuk lenne a gépek legyőzése és az emberi kultúra fenntartása az elpusztult univerzumban. A homunkuluszoknak nincs nevük, csupán sorszámokat viselnek – ezért hívják a történet főhősét, az utolsóként elkészített élő bábut is egyszerűen csak 9-nek.

A film alapkonfliktusa – az alkotóik ellen forduló gépek – persze nem számít újdonságnak, hiszen ősrégi toposz ez a tudományos-fantasztikus irodalomban, elég, ha csak a Terminátor- vagy a Mátrix-sorozatra gondolunk. Mégis, Acker képes arra, hogy olyan történetet kerekítsen és olyan atmoszférát teremtsen, amely képes felülírni az  „ezt már ezerszer láttam” érzést. Már eleve az alapötlet, hogy a sztorit a párhuzamos dimenzióban létező harmincas évekbe helyezte, érdekessé teszi a történetet, hiszen a klasszikus, akár naivnak is nevezhető őrült tudósos sci-fi műveket idézi, a golyószóróval fölszerelt lépegető harci gépekből pedig A világok harca tripodjai köszönnek vissza.

A film egyik legnagyobb erőssége mégis a karakterekben rejlik: a furcsa, szövetből varrt, kameralencse-szemű kis lények amilyen mesterségesek, annyira emberiek is. Mindegyiküknek egyénisége van, a vezéri allűrökkel megáldott 1-estől kezdve a kalandos kedvű 2-esen és a harcos 7-esen át a főszereplő, egyszerű, de a körülötte lévő világ megértésére leginkább képes 9-esig.
A képi világ pedig egyszerűen lenyűgöző, az alkotók a legapróbb részletekig kidolgoztak mindent, a bábuk anyagául szolgáló szövet mintájától addig a két tizedmásodperces jelenetig, amikor 9-es átfut egy üres üvegpalack előtt, és ugyanúgy torzítva látjuk, mint a valóságban.

Mindamellett egyébként, hogy animációs filmről van szó, amelynek bábuk a főszereplői, szó sincs arról, hogy habkönnyű gyermekmesét látnánk: az emberiség kipusztult, a világ, ahogy mi ismerjük, megszűnt létezni. Az alkotók nem is annyira burkoltan bírálják az indusztriális haladásfetisizmust, azt az elvet, hogy mindenáron, minden körülmények között erőltetni kell a technikai fejlődést – hiszen ősi, hagyományos tudás, varázslat alapján emberivé tett szereplők küzdenek meg a szó szoros értelmében lélekölő modern gépszörnyekkel.

A hepiend pedig annak ellenére kérdéses, hogy végül hatalmas áldozatok árán a főhősök győzedelmeskednek: bár kétségtelen, hogy az emberiség kipusztulása után az emberi lélekkel bíró karakterek tovább éltethetik az emberiség emlékét, mégis valahogy nyomasztó, hogy az emberek fékezhetetlen hatalomvágya nyomán az „utódok” csupán zsákvászonból összefércelt, sorszámozott, fémkezű homunkuluszok lesznek, akiknek egy teljesen lerombolt világban kell új életet kezdeniük.