Érthető, hiszen minden megtalálható benne, amit szeret, és amiről valaha filmet forgatott: mítosz, gyönyörű, szürreális képek, család, gyerek, gyilkosság és sötétség, hangulatában erősen hajaz Jackson korai munkájára, a nagyszerű Mennyei teremtményekre – a vászonra vitt végeredmény azonban minden próbálkozás ellenére nem áll össze kerek egésszé.

„A nevem Susie. Tizennégy éves voltam, amikor megöltek, 1973. december hatodikán” – hangzik a túlvilági narráció. Újszerűen éppenséggel nem hat, hiszen a motívum komoly párhuzamokat mutat Kevin Spacey cinikus kommentárjával, amely szintén a halál utáni létből szólt a nézőhöz az Amerikai szépségben épp tíz évvel ezelőtt.

Ami mégis megrázóbb Susie történetében, az, hogy gyermekről van szó. Gyerekgyilkosságról filmet, méghozzá a rendezői szándék alapján érzelmes és felemelő filmet forgatni pedig a legenyhébben szólva is kockázatos. Mi is ez tulajdonképpen? Krimi, pszichothriller, (túl) hosszú videoklip, szellemtörténet vagy családi dráma? Sajnos a válaszokat soha nem kapjuk meg. Lássuk hát, miből is kellene összeállnia ennek a mozinak: a kis Susie-t a pedofil szomszéd öli meg egy téli délutánon, holttestét a rendőrség hiába keresi.

Szülei egyre kétségbeesettebbek: apja szinte beleőrül a veszteségbe és a bizonytalanságba, anyja magába fordul. A kislány eközben valahol az élők világa és a túlvilág között, egy álomsíkból figyeli a földi történéseket, és lassanként megpróbálja gyilkosa nyomára vezetni a bánatos apát. Susie gyásza semmivel sem kisebb, mint a családjáé, hiszen neki sincs hőbb vágya, mint hogy hazakerülhessen. Jackson szárnyaló fantáziája jól ismert, és ez a köztes sík aztán tobzódik is a festményszerű képekben.

A szomszédra mindeközben senki nem gyanakszik: tisztes egyedülálló úrnak tűnik, bár kissé bogaras, de alapvetően szeretnivaló. De még mennyire hogy az, hiszen olyasvalaki alakítja, akiről eddig is tudtuk, hogy szinte bármilyen rossz szkriptet képes elvinni a hátán, és most újfent felülmúlja önmagát: Stanley Tucci már több jelölést is kapott ezért a mellékszerepért, egyebek mellett a Golden Globe egyik várományosa.

Peter Jackson nagyon jó rendező, és nagyszerű történetmesélő – ezt kár lenne tagadni, hiszen számtalanszor bizonyította már. A gond csak az, hogy ennél a filmnél mintha elfelejtett volna mindent, amit tudott: a cselekmény inkoherens, a jelenetek sokszor túl hosszúak, a szereplőket értelmetlen dolgok akadályozzák meg abban, hogy előrevigyék a történetet (nem lövök le poént, ha elmondom: az a jelenet, amikor Susie húga kulcsfontosságú dologra derít fényt, ám édesanyja hazaérkezése feletti öröme és meghatottsága miatt percekig halogatja a bejelentést, hihetetlenül frusztráló és idegesítő), a mondanivaló pedig, bár a film úgy tesz, mintha végül kikristályosodna, valójában teljesen zavaros.

Kiemelkedő azonban a színészgárda játéka: Tucci mellett a Susie-t alakító, a forgatás idején mindössze tizenhárom éves Saoirse Ronan a ködös értelmű párbeszédek takarásában is csillog-villog, kedves és hiteles, cseppet sem érződik rajta, hogy előző filmjéért Oscar-díjra jelölt sztárocska volna, inkább természetesen esetlen és mégis mélyen érző, mint bármelyik kamasz.

A rendező tudását valójában csak a thrillerjelenetekben mutatja meg: ilyenekből több is belefért volna a filmbe, ám akkor már túlságosan átcsúszott volna ebbe a zsánerbe, ezt pedig Jackson nyilván szándékosan kerüli. Pedig nem ártott volna elhatározni, merre szeretné kormányozni ezt a hajót, mert így sajnos csak a bizonytalanság marad az érdekes felütés után kegyetlenül hoppon maradó néző számára.

A lassú, spirituális töltetű jeleneteket, amelyek A gyűrűk ura háromszor három órás játékidejébe, bár nehezen, de befértek, a Komfortos mennyország 135 perce nem bírja el. Nemcsak a rendező, mások is látták mind a Csodás álmok jönnek, mind a Tideland című filmeket, s vagy szerették őket, vagy nem (én az elsőt nem, a másodikat nagyon), de a kettő szerelemgyerekéből ettől még nem biztos, hogy kérnek. Bár a 2002-ben megjelent sikerkönyvhöz nem volt szerencsém, meggyőződésem, hogy vagy jobb adaptációt érdemelt volna, vagy semmilyet.

Én pedig vagy egy sokkal jobb Peter Jackson-filmet érdemeltem volna az új évben, vagy semmilyet. A  szívem vérzik, de ez a látomásos, néhol vicces, néhol felkavaró, néhol kedves, néhol frusztráló, hosszúra nyúlt csuklógyakorlat a végére nem lesz több, mint zagyvaság.