Hiszen a film rendezője maga is gondolkodó szubjektum, aki nehezen tudja kivonni magát az eseményekből, vagy prekoncepcióinak beigazolására törekszik, vagy – erkölcsi és politikai beállítottságának függvényében – úgy érzi, hogy valamely oldal mellett állást kell foglalnia.

Kálomista Gábor Szíven szúrt ország című dokumentumfilmje sem felel meg az objektivitás követelményeinek – igaz, már a műfaji meghatározás is jelzi, hogy ez a rendezőnek nem is állt szándékában. Az MKB Veszprém kézilabdacsapatában légióskodó román sportoló, Marian Cozma február 8-i brutális meggyilkolásának körülményeit firtató alkotást ugyanis „fikciós dokumentumfilmként” határozza meg – ami egyrészt kissé fából vaskarikaként hangzik, másrészt pedig olyan érzést kelt, mintha Kálomista már eleve szeretne minden felelősséget elhárítani magáról, ha valaki netalán túlságosan komolyan venné a filmben megfogalmazott vagy általa sugallt tanulságokat.

Kálomista – aki amúgy az utóbbi évek olyan sikeres nagyjátékfilmjeinek, mint a Kaméleon, a Csak szex és más semmi vagy a Hamvadó cigarettavég producereként vált ismertté – a Szíven szúrt országot is úgy indítja, mintha csak egy olyan, egész estés mozifilmről lenne szó, amely nem sok hangsúlyt helyez a szereplők személyiségének árnyalására. Csupán két oldal van, a jó és a rossz, az MKB Veszprém játékosai és a Sötét oldal.

Ez nem vicc: a film elején a még Cozma szereplésével lejátszott Veszprém-meccsek akcióit bemutató nyitóképsorokat követően – az amerikai sportközvetítésekből ismert grafikai stílusban – dübörgő zenei aláfestéssel jeleníti meg a képernyő jobb oldalán az MKB, baloldalt pedig a Sötét oldal stilizált, csuklyás nehézfiúkat ábrázoló címerét, ami igencsak infantilis megoldásként hat, és máris sokat ront a film hitelességén.

Kálomista annyiban amúgy valóban igyekezett megfelelni a dokumentum műfaj követelményeinek, hogy a lehető legtöbb, az ügyben érintett, vagy annak szakértőjeként számon tartott szereplőt szólaltatja meg. A csapattársak és a klubvezetők mellett megszólal Veszprém polgármestere, Marian édesapja, Petre Cozma, jogászok, rendőrök, sőt az országos cigányvajda és a roma nemzetiségű SZDSZ-es európai parlamenti képviselő is.

A vágásokból, abból, ahogy a megszólalásokat egymás után illeszti, ugyanakkor egyértelműen kicseng Kálomista azon szándéka, hogy a film végére mindenki ugyanazt gondolja, amit ő: azok a gazemberek, akik megöltek egy fiatal sportolót, két másik karrierjét pedig tönkretették, a lehető leghosszabb időre kerüljenek rács mögé. Amiben persze igaza van – csakhogy a manipulatívan egymás mellé tett nyilatkozatok és az események rekonstrukcióját szolgáló képkockák összevágása nyomán ez a mondanivaló könnyen félreérthetővé válik, és gyakorlatilag mindenkit megbélyegez, aki szerint az ügyet hideg fejjel, a történtek pontos rekonstruálásával kell kivizsgálni, nem pedig zsigerből kell ítélkezni.

Eleve nyomást próbál gyakorolni például az igazságszolgáltatásra, amikor az ügyvédek boncolgatják, mennyit is kaphat tettéért az elkövető, illetve akkor, amikor hangulatot kelt az ártatlanság vélelmének gyakorlata ellen.

A rendező egyébként úgy tesz, mintha valóban objektíven akarná bemutatni a történteket, ezért Hunyadfalvy Ákos, az MKB társadalmi elnöke és a fő gyanúsított ügyvédje párhuzamosan mesélik el, szerintük mi is történt azon a februári szombat éjszakán, amikor Mariant meggyilkolták. Egyértelmű ugyanakkor, kivel ért egyet a film készítője: az elnök higgadt, szabatos stílusával fokozatosan a bűncselekmény körülményeit relativizáló, jogi terminusokkal dobálózó ügyvéd fölé emelkedik, aki egyre ellenszenvesebbé válik.

Ahogy a másik, a „sötét” oldal védelmében megszólaló szereplő, Mohácsi Viktória is, igaz, itt is egyértelmű a manipulációs szándék, amikor Hunyadfalvy leszögezi: igenis, van cigánybűnözés, majd rögtön utána bevágják Mohácsit, amint arról beszél, addig nem nyugszik, amíg ezt a kifejezést be nem tiltatja. Mohácsi tehát eleve hendikeppel indul – amit aztán sikerül önerőből növelnie, amikor elfojtott indulattal mantrázza azt a politikailag korrekt, ultraliberális katyvaszt, amelynek az a lényege, hogy a problémák nem úgy oldhatók meg, ha konkrét intézkedéseket teszünk, hanem úgy, ha tilos beszélni róluk.

Bámulatos ugyanakkor a megszólaltatott sportolók visszafogottsága, akik láthatóan még mindig az események hatása alatt állnak, ugyanakkor – Kálomistával ellentétben – nem követelik azonnal az elkövetők fejét. Hasonlóan megrázó Petre Cozma viselkedése, aki a fájdalomtól megtörten is higgadtságra int.

Sokat ront a filmen a veszprémi gyilkosság színészekkel leforgatott rekonstrukciója is – a sztárokkal felvett jelenetek megtörik a történet lendületét, ráadásul úgy hatnak, mintha egy általános iskolai amatőr diák-színjátszókör kevésbé tehetséges tagjai adnák elő, ez pedig szintén a hitelesség rovására megy.

A filmből egyértelműen kiderül, hogy Kálomista elfogultan közelít a témához – mivel saját bevallása szerint is közel áll az MKB Veszprém csapatához, meg azért is, mert a filmet alig néhány héttel a gyilkosság után kezdte el forgatni. Úgyhogy kijelenthető: ha valaki higgadt, pontos leírást szeretne arról, mi is történt február 8-án a veszprémi Patrióta lokálban, azt nem Kálomista hirtelen felindulásból elkövetett filmjéből kapja meg.