Harag-napok Beckett évében

A rendező, Tompa Gábor játszotta Pozzo szerepét szombaton Kolozsváron, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Godot-ra várva című előadásában. Az UNITER-díjra jelölt produkcióra nagyon sokan voltak kíváncsiak, a kezdés előtti várakozást pedig jócskán fokozta a meglepetésszerű bejelentés: betegsége miatt Nemes Levente nem léphet fel, és a szöveg jó ismerője, Tompa Gábor menti meg az előadást. A becketti humor mellett eleinte a közönséget a szerepcseréből adódott helyzetkomikum is szórakoztatta, de az előadás végül nem billent ki egyensúlyából – hatalmas tetszésnyilvánítás jutalmazta, Péter Hilda pedig nyílt színi tapsot kapott a monológjáért.

Író a rendezés századában
A Beckett-mű előadásának másnapján, tegnap a száz éve született drámaíró munkásságáról tartottak kerekasztal-beszélgetést. Samuel Beckett a Harag-napok egyik „főszereplője”, hiszen a tavalyi kétszeres Harag György-évforduló (születésének nyolcvan, halálának húsz éves évfordulója) megünneplését a kolozsvári színház idénre, az ír drámaíró évére halasztotta. A vendégjáték-sorozatban két Godot-ra várva előadás is szerepel: a szentgyörgyiek mellett csütörtökön a nagyszebeni Radu Stanca Színház is játssza Kolozsváron. Samuel Beckett „a rendezés századában” született, a drámai költő forradalmasította a színházat. Eleinte játszhatatlannak tartották a műveit, idővel azonban „nyilvánvaló lett, hogy ezeket a drámákat nem lehet úgy előadni, mint ahogy az addigi színházi receptek előírták. Azon rendezők kedvelt szerzője lett Beckett, akik az előadást a szövegtől független alkotásnak tekintették” – mondta el Tompa Gábor, aki Beckett szövegeinek pontosságát a zenei partitúrák precizitásához hasonlította. „Ezek a zenei partitúrák a színészi játék különleges metamorfózisát tették lehetővé: a színésznek senkivé kellett válnia ahhoz, hogy a színpadon megszólalhasson” – fejtette ki a rendező. Visky András író, dramaturg a katarzisról mint hiányról beszélt Beckett drámáiban – a művei nem fejeződnek be, körkörös történeteiből nincs kilépés.

Könyvek párbeszéde
A színház és a könyv ünnepe – mondta Anca Mãniuþiu szombaton, a Harag György-emléknapok harmadik napján, a kolozsvári Koinónia Könyvkiadó gondozásában megjelent két színházi tárgyú könyv bemutatóján. Georges Banu Színházunk, a Cseresznyéskert és Mihai Mãniuþiu Aktus és utánzás című könyve a román színháztudomány számára két meghatározó írás, most első ízben vált hozzáférhetővé a magyar olvasók számára is.
Visky András, a Koinónia Kiadó igazgatója arra hívta fel a figyelmet, hogy egy-egy beszélgetés eredménye a két könyv, amelyek egymással is dialogizálnak. Mint mondta: a koinónia szerencsétlen névválasztás abból a szempontból, hogy szinte megjegyezhetetlen szó, de a görög kifejezés „mély beszélgetés, dialógus” értelmének szellemében kiadott könyveket feltételez eleve. Mindkét könyv 176 oldal, Georges Banu könyvéhez Anca Mãniuþiu (az eredetileg franciául megjelent könyv első román fordítója) írt előszót, Mihai Mãniuþiu könyvéhez viszont Banu írta a bevezetőt – mutatott rá az egybecsengésekre Visky András.
A bemutatón nem lehetett jelen Georges Banu, aki az Université Paris III (Sorbonne Nouvelle) Színháztudományi Intézetének tanára, ezért a könyvről Anca Mãniuþiu beszélt. Elmondta: a szerző soha nem felejti el, hogy a színházat nem szabad elválasztani az élettől, mindig megőrzi a csodálatát a színház és az élet misztériuma előtt. „Georges Banu könyvei olyanok, mint a mulandóságból kimenekített előadások – egy nagy szellem előadásai, aki korának színházát önmaga sorsaként tudta megélni” – írja a Színházunk, a Cseresznyéskert előszavában Anca Mãniuþiu. A könyv magyar fordítója, Koros Fekete Sándor szerint Banu könyve arra bizonyíték, hogy „a 20. század csatáját nem mi vívtuk meg”.
Mihai Mãniuþiu Aktus és utánzás című könyve (a magyar nyelvű fordítás Zsigmond Andrea munkája) szintén a színház és az élet elválaszthatatlanságáról beszél. Visky András szerint a könyv „érdekes tette a színházról való beszédnek, hiszen a rendező a színészmesterségről írt könyvet”, és ez egyfajta szerzetességet is jelent, annál is inkább, mert a színházi esszéíróként és prózaíróként is ismert rendező ezt a könyvet 1988-ban írta, amikor úgy látta: bármilyen előadás a diktatúrát szolgálná, ezért értelmetlen előadást rendezni.


Átadták a Bánffy Miklós- és a Vlad Mugur-vándordíjat
A kolozsvári társulat I. L. Caragiale Az elveszett levél előadása után adták át a Bánffy Miklós-vándordíjat és a Vlad Mugur-vándordíjat. A kolozsvári színház 200. évfordulóján alapított Bánffy Miklósról elnevezett díjat a színház művészeti tanácsa évente ítéli oda az elmúlt évadban kiemelkedő színházi teljesítményt nyújtó társulati tagnak; az idén Kézdi Imola vehette át, a Woyzeck című előadás Marie-jáért. Kézdi Imola, a művészeti tanácsnak Caragiale szellemében köszönte meg, hogy „ráizélték a voksaikat”. Idén első alkalommal adták át a Vlad Mugur-vándordíjat, amelyet azért hozott létre a színház, hogy a társulat nem állandó tagjait, de visszatérő és jelentős alkotásokat létrehozó művészeit is díjazhassa. A kitüntetést Mihai Mãniuþiu vehette át, aki elmondta: „Vlad Mugur és Harag György égisze alatt dolgozni, már önmagában kitüntetés”. Ketesdy Beáta, Rostás-Péter Emese