Egy magánszínház felnőttkora és hogyanjai – Kiss Törék Ildikó nagyváradi színművész a huszonhat éve működő Kiss Stúdióról

Az első évfordulóra készültünk Molnár Ferenc Cukrászné darabjának bemutatására (id. Kovács Levente rendezte). Elindultam a gyerekműsorral a Székelyföldre, és a filléres bevételekből tudtunk sok mindent kifizetni. És egyszer csak az ötéves évfordulónál tartottunk.

– Egy művészeti intézmény, jelesül színház vezetése nem volt a házaspár számára ismeretlen, hiszen 1990 előtt, a legnehezebb időszakban ön vezette a Nagyváradi Állami Színház magyar tagozatát, 1990 után pedig, ha jól tudom, Varga Vilmost beválasztotta a társulati tagság abba a triumvirátusba – Hajdu Géza és Miske László mellé –, amely rövid ideig irányította a tagozat munkáját. Az azonos tevékenységi terület ellenére viszont a magánszínház egészen más jellegű munkát, elgondolást, tervezést, gyakorlati kivitelezést jelentett. Melyek voltak az indulás várt, de különösen a meglepetésszerűen jelentkező nehézségei, és mikor kezdtek nyilvánvalóvá válni a vállalkozás sikerei?

– Vilmos nem volt tagja az 1990 utáni triumvirátusnak, ő legfeljebb művészeti tanácstagként működött néha. Mindig ódzkodott a vezetéstől, én is úgy lettem még 1980-ban a magyar társulat vezetője, hogy őt kérték fel erre a feladatra, de ő elhárította, és engem ajánlott… Ám visszatérve a kérdésre, az első öt év után már éreztük, hogy kezdenek elfogadni a különböző „berkekben”.

Az első látványos siker a Kárpát-medencei Stúdiószínházi Fesztivál volt, majd ennek a második kiadása. A legátfogóbb momentum viszont Madách művének bemutatása! És ekkor már közelítettünk a 10 éves évfordulóhoz. Évadonként nagyon sok előadásunk volt, előfordult, hogy 107 alkalommal léptünk fel, nemcsak Nagyváradon, hanem turnékon a különböző településeken, Erdélyben, Magyarországon, majd Európában.

Persze néha úgy éreztük, nincs tovább, amikor semmi nem jött össze, főleg a pénz, az irdatlan adminisztráció és a még mindig nagyszámú fanyalgó miatt. Aztán valahogy átvészeltük ezeket a periódusokat, és mint aki nem tud leállni, tovább folytattuk, mondván, no, még ezt az egyet elkészítjük, aztán abbahagyjuk… Így telt el a negyedszázad.

Voltak elképzeléseink, amelyek nem valósultak meg, például a Csongor és Tündét próbáltam néhány szereplővel megoldani, a Kaláka-tag Gryllus Dániel zenét is szerzett, de nem sikerült, így lemondtam róla. Máig sajnálom. Viszont Az ember tragédiája maradéktalanul sikerült, köszönhetően Vilmos nagyszabású munkájának. Nemcsak azzal, hogy Madách szövegét végig tiszteletben tartva úgy alakította ki a „forgatókönyvet”, hogy a három főszereplő mellett két színésznő és három színész minden szerepet eljátszhatott, de ő tervezte meg a hordozható színpadot, kereste a megfelelő zenei kísérőanyagot, és megrendezte az előadást. Mikor már nem tudtuk ezt a nagyszabású és számunkra népes alkotói gárdát finanszírozni, néhány esztendő után újra nekiveselkedett, és elkészült az oratóriumváltozat, és ennek is nagy sikere volt.

De hadd említsem meg az irodalmi esteket, a váradi diákokkal közösen tartott sorozatokat, a nagy előadásszámot elért Wass Albert-estünket, a Máraira emlékezőt, a Mátyás királyt és korát színpadon megjelenítő reneszánsz játékot, az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot pódiumra vitt előadást, az új Ady-műsort, Az Illés szekerén címmel. És még folytathatnám a sort, hiszen évadonként hét-nyolc új bemutatót tartottunk.

– Varga Vilmos 2016-ben bekövetkezett halála alapvetően megváltoztatta a Kiss Stúdió Színház működését, de semmiképpen sem szüntette meg. Talán az indulásnál is nehezebb feladat volt pótolni az egyre ígéretesebben épülő, egyre ismertebb intézményi konstrukció két tartóoszlopa közül kihullott egyik hiányát. Hogyan, milyen irányban változott az utóbbi években a felvállalt és a törzsközönség által elvárt stúdiómunka?

– Vilmos hiánya alapvetően megváltoztatta a munkát. Az első időkben nehezen találtam magamra. Szerencsére voltak segítőim, elsősorban az évek során kialakult törzsközönség, nemcsak itt, Nagyváradon, de máshol is, akik újra meg újra meghívtak, tehát dolgozni kellett tovább. Nagy segítség partnerként Meleg Vilmos, időnként Fazakas Márton Erzsébet és Miske László, akik a különböző előadásokban felléptek.

Folytattuk a sikeres irodalmi esteket, a rendhagyó megemlékezéseket, a tavalyi évadban pedig sikerült méltóan megünnepelni fennállásunk 25 éves évfordulóját, gálaműsorokkal, meghívottakkal, a Villányi Zoltán által elkészített film bemutatásával, a negyedszázadot megörökítő könyv megjelentetésével. És Vilmosra emlékezve díjat alapítottunk (ebben oroszlánrésze van fiamnak, dr. Varga Zsombornak), amelyet évad végén, a Szigligeti Színház színpadán adunk át. Eddig négy színésztársunk részesült az elismerésben: Dobos Imre, Tasnádi-Sáhy Noémi, Meleg Vilmos és ifj. Kovács Levente vehette át a Varga Vilmos-díjat.

– Milyen előadásokat tervez az elkövetkező időszakra a – túlzás nélkül mondható – gigászi munkát végző művésznő?

– Nagyon nehéz most tervezni. Pedig az évad jól indult, több bemutatónk volt. Ám a híres vírus áthúzta minden elképzelésünket, és nem is látjuk még az alagút végét… De készülünk új előadásra, még ha nagyon nehéz is távlattalanul próbálni. Móra Ferenc írása alapján A szeretet az élet című előadás körvonalazódik, a trianoni év kapcsán egy irodalmi est, nem a szokásos sirámokkal, hanem inkább dokumentumok és irodalmi anyagok bemutatásával. És a legnagyobb terv, ami már a megvalósításhoz nagyon közel van, egy színháztörténeti gyűjtemény elkészítése és bemutatása. A Partiumi Keresztény Egyetem tulajdonában levő ingatlanban már szinte befejeződtek a felújítási munkálatok, a tárlók készen vannak, az anyag is gyűl a közelmúlt neves színészeiről – Papp Magda, Varga Vilmos, Csíky Ibolya, Mogyoróssy István, Belényi Ferenc, Halasi Erzsébet –, és a sornak nincs vége, mert még sokan vannak, akikre emlékeznünk kell. Folyamatosan dolgozunk Tavaszi Hajnal segítségével és a hozzátartozók áldozatos hozzájárulásával. Ennek az esztendőnek a tavaszára terveztük a megnyitást, de nagyon remélem, hogy ősszel ezzel kezdhetjük majd az évadunkat.