Miklósa Erika (jobbról) világhírű szoprán a Székelyföldön tartott nemrég mesterkurzust fiataloknak
Fotó: Török Ádám/Kolozsvári Magyar Opera
„Nemcsak azt szeretném hallani, hogyan szól egy hang, hanem hogy ki szól általa” – vallja Miklósa Erika. A Kossuth-díjas világhírű szoprán, egyetemi tanár, a Magyar Szent István-rend kitüntetettje, a Kolozsvári Magyar Opera tiszteletbeli tagja a fiataloknak nemrégiben tartott székelyföldi mesterkurzusáról, gyermekkori erdélyi élményeiről, a fellépések előtti imáról és a közönséggel folytatott „láthatatlan” párbeszédről beszélt a Krónikának. „Megtisztelő, hogy a Kolozsvári Magyar Opera tiszteletbeli tagja lehetek. Ez a cím számomra sokkal többet jelent bármilyen díjnál” – fogalmazott Miklósa Erika.
2026. október 17., 18:382026. október 17., 18:38
– Miklósa Erika művészetének egyik lényeges vonása, hogy a nagy színpadok tapasztalatát képes kamatoztatva, gyümölcsöztetve visszafordítani a közösség, a fiatal nemzedékek és a zene iránt érdeklődők felé. Nemrég szervezett székelyföldi mesterkurzusa előtt úgy fogalmazott: „nemcsak azt szeretném hallani, hogyan szól egy hang, hanem hogy ki szól általa. Az ének nem csupán hangok sorozata. Sokkal több annál: az emberi érzelmek és gondolatok tükre”. Mindennek fényében hogyan összegezné mostani székelyföldi tapasztalatait (a mesterkurzus szeptember végén-október elején zajlott), a jelentkezőkről kialakult benyomásait?
– Mindig izgalommal készülök azokra a találkozásokra, amikor tizenévesekkel dolgozhatok. A kamaszkor rendkívül érzékeny, sokszor bizonytalanságokkal teli időszak, az ember még keresi önmagát, próbálgatja a lehetőségeit, és nem feltétlenül tudja, mi mindenre képes. Engem éppen az érdekel, hogyan lehet ebben az életkorban megtalálni a közös hangot, hogyan tudok segíteni a szárnybontogatásban úgy, hogy közben ne a saját elképzeléseimet akarjam rájuk erőltetni, hanem az ő egyéniségük kibontakozását támogassam.
A mostani mesterkurzust négy szóval tudnám leginkább jellemezni:
Szép, őszinte találkozásokban volt részem. A fiatalok nyitottsága, érdeklődése és a zene iránti elkötelezettsége nagyon megérintett. Azt tapasztaltam, hogy rendkívül sokat jelent számukra, ha valaki valóban figyel rájuk, komolyan veszi a kérdéseiket, a bizonytalanságaikat, és partnerként tekint rájuk.
Egy mesterkurzus számomra soha nem egyszerűen arról szól, hogy egy tapasztalt énekes megmutatja, hogyan kell elénekelni egy bizonyos hangot vagy megformálni egy zenei mondatot. A technikai tudás nyilván nélkülözhetetlen, de legalább ennyire fontos, hogy a fiatal megértse, mit szeretne kifejezni a zenével, és megtalálja hozzá a saját eszközeit.
Én is sokat kaptam a fiataloktól. Jó volt látni, ahogyan egy-egy felismerés nyomán felszabadultabbá váltak, bátrabban mertek énekelni, és talán egy kicsit jobban kezdtek hinni önmagukban. Számomra ez a tanítás egyik legnagyobb öröme.
Miklósa Erika: „Számos személyes emlék és emberi kapcsolat köt Erdélyhez. Az első meghatározó élményem a gyermekkoromig nyúlik vissza”
Fotó: Emmer László
– És mit jelent az Ön számára Erdély? Van-e olyan első élménye, fellépése vagy találkozása, amely meghatározta a viszonyát ehhez a régióhoz és az itteni közönséghez?
– Számos személyes emlék és emberi kapcsolat köt Erdélyhez. Az első meghatározó élményem a gyermekkoromig nyúlik vissza. Tizenkét éves voltam, amikor atlétikai edzőtáborban jártam Besztercén. Akkor még sportolónak készültem. Egészen más szemmel néztem a világot, mint ma. Az ottani találkozások mégis olyan mély nyomot hagytak bennem, hogy évtizedek múltán is pontosan emlékszem az érzésre: az ott élő magyaroknak sokat jelentett, hogy együtt lehettünk. Szinte gyógyító ereje volt ezeknek a találkozásoknak.
Később, amikor már énekesként tértem vissza, ugyanezt az erős érzelmi kötődést tapasztaltam. Emlékszem az első kolozsvári fellépésemre. Akkoriban a világ nagy operaházai között utaztam, és a két fellépés között Kolozsváron is színpadra léptem. Számomra természetes volt, hogy ha lehetőségem nyílik rá, hazajövök a magyar közönséghez, az itteniek számára azonban ez valóságos ünnepet jelentett. Megható volt, milyen büszkeséggel és szeretettel fogadtak.
Van egy másik, különösen kedves emlékem is. Egy széki néni saját kezűleg hímzett házi áldással ajándékozott meg. Egyszerű, szívből jövő gesztus volt, mégis többet mondott minden ünnepélyes méltatásnál. Benne volt a szeretet, a hagyományok tisztelete és az erdélyi emberek szívből jövő figyelme a másik ember felé.
Miklósa Erika: „A technikai tudás nyilván nélkülözhetetlen, de legalább ennyire fontos, hogy a fiatal megértse, mit szeretne kifejezni a zenével, és megtalálja hozzá a saját eszközeit”
Fotó: Török Ádám/Kolozsvári Magyar Opera
– Miért tartja fontosnak, hogy Erdélyben, ezen belül a Székelyföldön is mesterkurzus keretében vonzza azokat, akik – ahogyan Ön fogalmazott – kíváncsiak arra, mi minden rejlik a saját hangjukban?
– Mert a tehetség nem földrajzi kérdés. Egy fiatalnak, aki Székelyföldön él, ugyanúgy lehet kivételes adottsága, érzékenysége és művészi mondanivalója, mint annak, aki Budapest, Bécs vagy London valamelyik rangos zenei intézményében tanul. A lehetőségekhez való hozzáférés azonban már korántsem egyforma. És ezen nekünk, akik sok tapasztalatot szereztünk a nemzetközi zenei életben, kötelességünk változtatni.
Ha egy fiatal a saját környezetében kap magas szintű szakmai támogatást, személyes figyelmet és megerősítést, az nemcsak a fejlődését segítheti, hanem a jövőjéről alkotott elképzeléseit is megváltoztathatja.
A mesterkurzusok túlmutatnak az énektechnikai fejlődésen. Önbizalmat adhatnak, távlatokat nyithatnak, és segíthetnek abban, hogy a fiatalok komolyabban vegyék a saját lehetőségeiket. Nem lesz mindenkiből hivatásos énekes, és nem is ez a cél. De ha valaki a közös munka után bátrabban mer gondolkodni önmagáról, vagy egy lépéssel közelebb kerül ahhoz, hogy megtalálja a saját útját, akkor már nagyon sokat tettünk érte.
Miklósa Erika: „Mindig izgalommal készülök azokra a találkozásokra, amikor tizenévesekkel dolgozhatok. A kamaszkor rendkívül érzékeny, sokszor bizonytalanságokkal teli időszak”
Fotó: Török Ádám/Kolozsvári Magyar Opera
– A nagy színpadokon szerzett tapasztalatait a közösségnek is igyekszik visszaadni. Ebben különleges szerepe van a Kolozsvári Magyar Operához fűződő kapcsolatának, hiszen Ön a társulat tiszteletbeli tagja is. Az intézménnyel való együttműködés egyik emlékezetes állomása Giuseppe Verdi Traviata című operájának előadása volt, amelyben Ön Violetta Valéry szerepét formálta meg. Az erdélyi közönségnek az az érzése, hogy az Ön jelenléte Kolozsvár számára több egyszerű vendégszereplésnél: olyan találkozás, amelyben a színpad és a tanítás, a nemzetközi tapasztalat és az erdélyi kulturális hagyomány, az egyéni művészi teljesítmény és a közösség iránti felelősség egymásba fonódik. Hogyan látja mindezt?
– Mindig is úgy gondoltam, hogy az egyéni művészi teljesítménynek akkor van igazán értelme, ha abból mások is részesülhetnek. A pályám során nagyon sokat kaptam: lehetőségeket, bizalmat, szakmai támogatást. A világ legnagyobb operaházaiban szerzett tapasztalatok számomra nem csupán egy személyes életút állomásai, hanem olyan tudást és élményanyagot jelentenek, amelyet kötelességem a közösség javára fordítani.
Azt fejezi ki, hogy összetartozunk, hogy a művészet révén olyan kapcsolat alakult ki közöttünk, amelyet a kölcsönös tisztelet és a közös gondolkodás tart életben.
A Traviata is ilyen meghatározó találkozás. Violetta szerepe az operairodalom egyik legösszetettebb nőalakja, megformálásához nem elegendő a vokális felkészültség. Meg kell érteni az emberi kiszolgáltatottságát, a szabadságvágyát, a szerelmét és az áldozatát is. Nagyon sokat jelent számomra, hogy ezt a szerepet a kolozsvári társulattal és az erdélyi közönség előtt is megszólaltathattam.
Miklósa Erika: „A mesterkurzusok túlmutatnak az énektechnikai fejlődésen. Önbizalmat adhatnak, távlatokat nyithatnak, és segíthetnek abban, hogy a fiatalok komolyabban vegyék a saját lehetőségeiket”
Fotó: Török Ádám/Kolozsvári Magyar Opera
Miklósa Erika Kossuth-, Liszt Ferenc-, és Prima Primissima-díjas koloratúrszoprán énekesnő a díszmeghívottja a július 7-ei Bánffy Palotakoncertnek.
– A Kolozsvári Magyar Opera a világ egyetlen operaháza, amely nem az adott állam nyelvén, hanem kisebbségi nyelven működik, és ezért is fontos, hogy előadásaival kiemelten megszólítja az erdélyi és partiumi magyar közönséget. Hogyan látja szakmai szempontból: egyetlen kisebbségi operaházként milyen szerepet tölt be a kolozsvári intézmény a magyar zenei kultúra egészében? És vannak-e tervei, közös elképzelései a jövőre nézve a kolozsvári társulattal?
– Az opera különleges műfaj, hiszen egyszerre követel rendkívül magas szintű zenei felkészültséget, színészi érzékenységet és közösségi együttműködést. Egy operaház működése önmagában is hatalmas teljesítmény. A Kolozsvári Magyar Opera esetében azonban mindehhez még egy különleges küldetés társul: a magyar zenei kultúra jelenlétének, folytonosságának biztosítása Erdélyben.
Nagyra értékelem, hogy a társulat Erdély számos településére eljut. A csíkszeredai miniévad például kihagyhatatlan eseménnyé vált a helyi kulturális életben. Nagyon fontos, hogy a klasszikus zene és az opera ne csupán a nagyvárosok közönségének kiváltsága legyen, hanem azokhoz is eljusson, akiknek egyébként jóval kevesebb lehetőségük adódna élő operai előadásokkal találkozni.
Igaz, nélkülözhetetlen szerepük van a kulturális örökség megőrzésében, de ugyanilyen fontos, hogy a jelen művészeti életének aktív, kezdeményező szereplői legyenek. A magas szakmai színvonal, az új művészi elképzelések és a fiatal tehetségek támogatása együtt biztosíthatják egy intézmény jövőjét.
Ami a közös terveket illeti, számomra elsősorban a szakmai együttműködés és a tehetséggondozás folytatása fontos. Ide mindig hazajövök.
Miklósa Erika a Kolozsvári Magyar Opera tiszteletbeli tagja
Fotó: Török Ádám/Kolozsvári Magyar Opera
– Kíváncsi lennék olyasmire is, ami „kulisszatitoknak” tekinthető: arra, amire a közönség szokott kíváncsi lenni. Szokták mondani, hogy az énekes az egyetlen zenész, akinek a hangszere tulajdonképpen önmaga: vele ébred, vele alszik, minden hangulatát megérzi. Hogyan lehet együtt élni egy ilyen érzékeny »hangszerrel«? Van-e olyan szokása vagy rituáléja, amely segít megteremteni a belső csendet egy előadás előtt?
– Mindig is vallottam, hogy a test és a lélek elválaszthatatlan egymástól. Az énekhang pedig valóban csodálatos hangszer, éppen azért, mert nem választható el attól az embertől, aki megszólaltatja. Egy hegedűt le lehet tenni, egy zongorát be lehet csukni, ott lehet hagyni a próbateremben. A saját hangunkkal azonban együtt élünk, minden pillanatban velünk van, és minden történésünk hatással lehet rá. Nincs két egyforma napunk. Másként ébredünk, más érzésekkel, más gondolatokkal, más lelkiállapotban. És ezek a különbségek az éneklésben is megmutatkoznak.
A hivatásos énekesnek természetesen meg kell tanulnia tudatosan bánni ezzel a hangszerrel. A technika éppen abban segít, hogy különböző fizikai és lelki állapotokban is biztonsággal tudjunk énekelni. Ugyanakkor szerintem nem szabad elveszítenünk azt az érzékenységet, amely a hangunkat igazán személyessé teszi. Hiszen éppen ettől lesz egy előadás több, mint a hangok tökéletes megszólaltatása.
Nálam a belső csend megteremtésében a hitnek van a legnagyobb szerepe. Egy elmondott ima vagy egy rövid fohász mindig megnyugtat. Segít elcsendesíteni a bennem kavargó gondolatokat, és visszatalálni ahhoz, ami igazán fontos. A színpadra lépés előtt ugyanis az emberben nagyon sok minden megfordulhat. Ott van a felelősség, az izgalom, a várakozás, a koncentráció.
A hit számomra nem különül el a művészettől. Mindkettőben jelen van a bizalom, az alázat és annak az elfogadása, hogy az embernél létezik valami nagyobb. Amikor ezt a belső nyugalmat sikerül megtalálnom, sokkal szabadabban tudok a zenére és a közönségre figyelni.
Miklósa Erika: „Engem éppen az érdekel, hogyan lehet ebben az életkorban megtalálni a közös hangot, hogyan tudok segíteni a szárnybontogatásban úgy, hogy közben ne a saját elképzeléseimet akarjam rájuk erőltetni”
Fotó: Török Ádám/Kolozsvári Magyar Opera
– Érdekel a közönséggel való kapcsolat a művész belső nézőpontjából. Sokszor elhangzik, hogy a közönség és az előadó között láthatatlan párbeszéd zajlik. Miként érzi a színpadon, ha egy terem »vele lélegzik«, és előfordult már, hogy a közönség hangulata megváltoztatta, hogyan énekelt el egy áriát?
– A közönség jelenléte és energiája mindig erősen hat rám. Hiszek abban, hogy egy koncert vagy operaelőadás nem kizárólag a színpadon történik. A nézőtéren ülők ugyanúgy részesei annak, ami megszületik. Van egy különleges, szinte megmagyarázhatatlan kapcsolat az előadó és a közönség között, amelyet nem lehet előre megtervezni.
Néha éppen a csendből. Abból a sűrű figyelemből, amikor az ember érzi, hogy mindenki ugyanabban a pillanatban van jelen, és valami közös élmény részesei vagyunk. Természetesen egy áriának megvan a maga zenei szerkezete, dramaturgiája, és az előadónak tiszteletben kell tartania a szerző szándékát. De a zenében mindig van tere a pillanatnak, az apró árnyalatoknak, a hangsúlyoknak, az érzelmi intenzitásnak. Egy különösen érzékeny, figyelmes közönség képes többletet előhívni az énekesből. A legemlékezetesebb előadásaim gyakran akkor születtek, amikor ez a kölcsönös figyelem tökéletesen összecsengett.
Miklósa ERika: „A hang sok mindent elárul rólunk. A személyiségünkről, az érzékenységünkről, olykor még arról is, amit szavakkal nehezen tudunk megfogalmazni”
Fotó: Török Ádám/Kolozsvári Magyar Opera
Szeretek beszélgetni is a közönséggel. Nem ritka, hogy egy koncerten két zeneszám között elmesélek egy történetet, egy személyes emléket vagy egy anekdotát. Ezekből a pillanatokból nagyon sok minden kiderül. Egy mosolyból, egy nevetésből, a reakciókból pontosan érzem, mennyire vannak velem, mennyire nyitottak arra, amit szeretnék átadni.
A színpadon az ember nemcsak megmutat valamit önmagából, hanem egy időre a bizalmába is fogadja azokat, akik hallgatják. És amikor ez a bizalom kölcsönössé válik, akkor az előadás olyan közös élmény, amelyben mindannyian adunk és kapunk valamit. Számomra a művészet egyik legnagyobb csodája éppen ez.
Miklósa Erika: „Nemcsak azt szeretném hallani, hogyan szól egy hang, hanem hogy ki szól általa”
Fotó: Török Ádám/Kolozsvári Magyar Opera
Csíkszeredában, a Kolozsvári Magyar Opera mini-évadának részeként szeptember 30-án és október 1-jén, két napon át mesterkurzust tart Miklósa Erika Kossuth-díjas operaénekes, egyetemi tanár, a Magyar Szent István-rend kitüntetettje.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Piaci árusok, cselédek és művészek sorsából rajzolódik ki a régi Bánság a temesvári tárlaton. A nemesség és a polgárság után a társadalom többsége kerül előtérbe: családi emlékek tárják fel a munka, a kultúra és a kivándorlás összefonódó történeteit.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata október 17-én, szombaton este 7 órától a nagyteremben mutatja be Szakonyi Károly Holt lelkek című komédiáját Ny. V. Gogol regénye nyomán, Szabó K. István rendezésében.
Fazakas Lehel A menekülés lehetőségei című, 17 perces kisjátékfilmje nyerte el az erdélyi Filmgalopp idei fődíját – közölték vasárnap a szervezők. A 26. Filmtettfeszt Erdélyi Magyar Filmszemle díjait a kolozsvári Győzelem moziban adták át szombat este.
Száz éve indult útjára Kolozsváron a Korunk, napjaink egyik legrégebbi alapítású magyar nyelvű folyóirata. Kovács Kiss Gyöngy történészt, a Korunk főszerkesztőjét a centenárium alkalmából kérdeztük.
Soha nem volt még ennyire elfogadott és kedvelt a romániai magyar színjátszás a román szakma és közönség körében, mint most – ez derül ki az ötödik BukFeszt mérlegéből.
Németh László Iszony című regényéből készült adaptációt mutat be a szatmárnémeti Harag György Társulat a Gyulai Várszínházzal koprodukcióban. Az előadás rendezője Szabó K. István.
Jubileumi kiadásához érkezett a brassói Magyar Színházfesztivál: október 16-án, majd 21. és 25. között színházi előadások, zenés-irodalmi estek, bábjátékok, könyvbemutatók, fotókiállítás és koncert várja a közönséget.
Elvándorlás, családi kötelékek és kultúrák találkozása kerül előtérbe a 26. Filmtettfeszt filmjeiben. Az október 7-én kezdődő szemle Erdély több településén várja a nézőket, Kolozsváron húsz közönségtalálkozót is tartanak.
Kőszínházban szokatlannak számító kezdeményezést indított a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház: színészeik saját élettörténetükből, személyes emléktöredékeikből, rendező nélkül készítenek monodrámát.
Élőszavas mesemondással, interaktív bemutatóval és családi történetekkel várják a látogatókat a kisbaconi Benedek Elek Emlékházban, ahol szeptember 30-án a nagy meseíró születésének 167. évfordulóját és a népmese napját ünneplik.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!