Absztrakt alakzatokban meglátni a figuratívat – Zoltán Béla képzőművész díjáról, alkotómunkájának kulisszatitkairól

Az, hogy láthattam őt festeni, nagyban meghatározta a későbbi művészetem. Sokáig én is a nagybányai festészetre jellemző komplementáris kontrasztokat és hosszú árnyékokat használtam. A tavalyi, Felt Unheard című sorozatom ötletét szintén a nagybányai tájból és a városhoz közeli Kereszthegy látványából merítettem. A nagyszüleimnek volt egy hétvégi háza a hegy közelében, ahol gyerekkoromban sok időt töltöttem.

A tavalyi Call of the Void című festményen ezt meg is örökítettem, magamat ábrázolva, amint éppen a kereszthegyi tájba ugrom be.

– Milyen út vezette Kolozsvárról Bukarestbe, ahol jelenleg is alkot?

– A nagybányai művészeti líceum kerámia szakán végeztem, utána pedig sikerült bejutnom a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem festészet szakára. Olyan mára már híres kollégákkal tanultam együtt, mint Adrian Ghenie, Șerban Savu, Victor Man. Diplomázás után, 2002-ben megismertem a volt feleségemet, aki Bukarestben élt, így hát ideköltöztem. Azóta itt élek, itt dolgozom, és apránként építgetni kezdtem a karrierem. Egyéni és csoportos kiállításokon vettem részt, 2014-ben a bukaresti Nemzetközi Kortárs Művészeti Biennáléra is meghívtak. Szóval zajlik a munka.

– Kiket tart mestereinek?

– Mestereim, a szó hagyományos értelmében, nem igazán voltak. A fejlődés és a tanulás időszakában persze nagyon fontos, hogy legyen valaki, akire felnézünk, én viszont inkább kortárs, külföldi művészek munkáiból inspirálódom. Nagyon szeretem például Anish Kapoor (brit–indiai nagyszabású installációkat készítő szobrászművész – szerk. megj.) vagy Maurizio Cattelan (olaszországi, szintén installációkat alkotó szobrász – szerk. megj.) alkotásait. Inkább bizonyos témákba, motívumokba, nem technikákba kapaszkodom.

A galériát a nemzetközileg elismert, magyarországi Pinczehelyi Sándor képzőművész retrospektív munkáival nyitottuk meg, felállítva ezzel a „Diptych-mércét”. Közel két év alatt annyira ismertté váltunk, hogy újabban a művészek keresnek meg azzal, hogy szeretnének kiállítani nálunk. A galéria menedzselésébe azért fogtam bele, mert különleges művészeket akartam megismertetni a közönséggel, távlatilag azonban nem tervezek kulturális menedzserként dolgozni.

a társalapító Lina Țărmure művészettörténésznek.

– Bár hosszú ideje Bukarestben él és alkot, az erdélyi képzőművészeti életben is számontartják, hiszen a magyar kultúra napja apropóján januárban megkapta az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért kitüntetést. Hogyan értékeli az erdélyi képzőművészetben észlelhető mozgásokat?

– Képzőművészeti szempontból Bukarest a központ, de az utóbbi tíz-tizenöt évben Kolozsvár, Temesvár és Jászvásár is igen fontos csomóponttá vált. Azt látom, hogy egyre több romániai kortárs művész nemzetközileg is elismert. Munkáikkal már a berlini, a londoni vagy akár a New York-i galériákban is találkozhatunk.

Úgy gondolom, attól függetlenül, hogy Erdélyben vagy Románia más régióiban alkot az ember, ha jól teszi a dolgát, képzőművészként szinte bárhol kiállíthat.

– Egyébként visszatérve a díjra: hogyan értékeli az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért kitüntetést?

– Nagyon örültem neki, és hálás vagyok, amiért felterjesztettek rá. Kétségkívül jól indult az év.

– A festészeten kívül formákkal, tárgyakkal is kísérletezik. Hogyan jutott el a festészettől a képzőművészeti tartalom objektumokban való megragadásához?

– Természetes folyamatként zajlott. Már a líceumi években nagyon szerettem háromdimenziós alkotásokat létrehozni. Továbbra is használom a színeket és a festészet nyelvét mint kifejezési eszközt, de emellett mindig jelen volt a tárgy is képzőművészeti formaként. A tárgyak és a formák iránti érdeklődésem amatőr gyűjtő édesapámtól indulhatott, aki mindenféle antik tárgyakat újított fel, és nagyon szép kerámiagyűjteményt tudott magáénak.

A kettő ötvözete a 2009-es Transition Icons című, olaszországi egyéni kiállításomon valósult meg. A sorozatot egy gyárépületből inspirálódva a romániai, rendszerváltás utáni átrendeződés témája köré építettem. A festményeken a gyárat ábrázoltam, a kiállított tárgyak pedig az épületből származtak. A 2015-ös sorozatomat szintén talált tárgyak mentén indítottam el: egy régi, lerombolt templom tégláiból hoztam létre kiállítási tárgyakat. Most is éppen folyamatban van egy installáció, aminek a megnyitóját most tervezzük az Anca Poterașu Galériában.

– Melyek azok a témák, amelyek megragadják a figyelmét és felébresztik önben az alkotókedvet?

– Szinte bármiből, a legegyszerűbb dolgokból is tudok inspirálódni. Meglátok valamit, és kontextusba helyezem. Sokat sétálok Bukarest utcáin, de bárhová megyek, mindenhol a valóság részleteit kutatom. Megfigyelem a házak rétegeit, majd kiemelek egy-egy részletet, és azt felnagyítom.

Így született a Zoom in című kiállítás anyaga is, amin 2016-ban kezdtem dolgozni. Akkoriban egy művész barátomnál láttam, hogy nagy méretű fotóháttérre rajzol. Beszereztem én is egyet, és felragasztottam a műtermem falára. Ez a megoldás teret adott arra, hogy a festékkel új módon kezdjek kísérletezni. Mostanában inkább az emlékekkel, az idővel és annak hatásaival dolgozom. Az foglalkoztat, ki az, aki lát, és mit lát. Ezeken a munkákon egyszerre két téma jelenik meg, a tájkép és az arckép ugyanazon a felületen.

– Mennyire befolyásolta a járványidőszak az alkotásban? Fel tudta használni a bezártságot, korlátozottságot inspirációs forrásként?

– Mivel nálam az alkotás létállapot, a karantén az én munkakedvemre is hatással volt. A hosszadalmas felkészülés és a különböző korlátozások miatt kevesebbet dolgoztam, de még így is születtek újszerű alkotások. A legérdekesebb kísérlet talán az Imádkozó önarckép lett, amit szintén egy utcai látvány inspirált. Láttam, hogy az utcai plakátokat valaki megkarcolta, az alsó rétegek alól pedig új dolgok sejlettek fel. Ebből az ötletből kiindulva megfestettem a saját arcképemet, majd hátulról felvágtam a vásznat, ami szintén azt a hatást kelti, hogy belülről bomlanak ki dolgok.