A pokol egyik lejárata biztosan itt van – Anger Zsolt színészt Cannes-ban faggattuk élményeiről

A hölgyet, aki rám írt, Manuela De Santisnak hívják, és a munkái alapján azt lehet mondani, hogy mint casting director ő a legmagasabb polcon van az olasz filmiparban: Paolo Sorrentino filmjeit, meg az Ifjú pápa című sorozatot is ő castingolta. Ahogy válaszoltam, azonnal vissza is írtak, részletezték, hogy milyen videót küldjek vissza nekik –

Én rögtön mondtam, hogy nem beszélek olaszul – angolul és németül igen, mindkét nyelven játszottam filmben is és színpadon is –, az olasz tudásom a buongiorno és a ciao szintjén megáll. De azt mondták, hogy nem gond, megoldjuk, kapok majd coach-ot,

A film egyik rétege játszódik 1956-ban, amikor a „balhé kirobbanása” idején egy cirkusz, a Budavári Cirkusz az Olasz Kommunista Párt meghívására Rómában tartózkodik. Ennek a cirkusznak az igazgatóját kellett eljátszanom.

– Ha nem beszélt olaszul, hogyan készült fel az olasz nyelvű részek felmondására?

– Az öcsém, aki Velencében tanult operarendezést, tökéletesen beszél olaszul, így őt kértem meg, hogy tanítsa meg nekem azt a néhány sort, amit el kellett mondanom. De úgy éreztem, hogy még valami kell, hogy nem elég, így írtam egy kis monológot is magyarul, egy bemutatkozó szöveget, amibe egy kis humort is belecsempésztem. Az öcsém lefordította és azt is felmondtam. Megkértem az öcsémet, hogy csiszoljuk tökéletesre a hangsúlyaimat, így a felvételen az öcsém szerint tökéletes olaszsággal a következőket mondtam:

Szerintem ez „nagyon berúgta náluk az ajtót”, látták, hogy itt van egy csávó, aki ezt komolyan veszi, aki a tréfában nem ismer tréfát.

– Gondolom, hogy Rómában zajlott a forgatás. Mennyi ideig volt ott?

– Igen, Rómában zajlott, másfél hónapot tartott, és életre szóló barátságokat kötöttem ezalatt az idő alatt, illetve végig nagyon megtisztelve éreztem magam. Nagyon befogadó volt mindenki, és azt hiszem, hogy sokkal több emberrel kerültem közvetlen viszonyba, mint általában egy magyarországi forgatás során.

De ez esetben negyven-ötven ember, szinte az egész stáb jöhetett, jött. A Fandango produkciós iroda, amely nemcsak Olaszországban, hanem egész Európában nagyon menő, nagyon figyelt arra, hogy mindenki megkapja ezt az élményt, hogy mindenki átélje a sikert. Számomra ez egy ritka és megtisztelő dolog. Körülbelül 15 éve tapasztaltam utoljára hasonlót, amikor Pusztai Ferenc nem volt hajlandó A nyomozó című filmmel a két főszereplő nélkül menni Karlovy Varyba.

Rendkívül izgalmas ez az egész, érdekes belelátni, de úgy nézem egy kicsit, mint egy filmet. Nem fogom elhinni egyik napról a másikra, hogy én voltam cannes-i vörös szőnyegen. És nem fogom ettől azt hinni, hogy ezentúl egy másik állatfajhoz tartozom, 54 évesen már nem. De érdekes kaland volt, és hálás vagyok érte.

– Visszatérve a forgatásra: angol vagy olasz volt a munkanyelv? Megtanult egy kicsit olaszul a római tartózkodása alatt?

– Nagyon sokat tanultam olaszul. Először a filmes vezényszavakat tanultam meg. Úgy kezdtem olaszul tanulni, mint ahogyan egy gyerek tanulja az anyanyelvét: háromszázszor hallottam, hogy figyelem, csapó, forog, és akkor egy idő után tudtam. Volt egy csodálatos segítőm, egy magyar származású, de már Olaszországban született egyetemista lány. Sokan beszéltek angolul a stábból, Nanni is tud angolul,

Ennek a lánynak nagyon sokat köszönhetek, nemcsak tolmácsként, hanem valamiféle személyi asszisztensként, sőt jó barátként. Én németet és angolt tanultam és azoknak a mélyére ásva láttam az összefüggéseket, de az olasz és a francia mindig egy-egy másik bolygó voltak számomra.

ha van szabadidőm, olvasgatok leegyszerűsített, „lebutított” regényeket. Már nem érzem olyan távolinak az olaszt, ha valakik beszélgetnek, akkor el tudom dönteni, hogy a mosógépszerelésről vagy a sakk alapszabályairól van-e szó – egy éve ez sem ment, a témát sem tudtam meghatározni. A forgatáson eljött egy pillanat – akkor kezdem el látni a mátrixot –, amikor Sarah már nem kellett fordítson, amikor Nanni instruált. Ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy. Én fontosnak tartom, hogy ne bújjunk el a nagyon szép, nagyon ritka, nagyon nehezen megtanulható nyelvünk mögé.

Illetve a stábtagokkal is elindult valami, alakul valami, továbbá egy nagyon neves ügynökkel is felvettem a kapcsolatot a film által, mert szeretném, ha ennek lenne folytatása. Most úgy néz ki, hogy ez az ügynök „be fogja dobni” a nevemet és képeimet.

– Este végigsétált a vörös szőnyegen, megnézte a filmjét, gondolom, elment egy zártkörű bulira. Reggel mi volt az első dolga? Kritikákat, véleményeket keresett, olvasott a filmről?

– Reggel felkeltem, és rácsodálkoztam arra, hogy egy kedves kolozsvári hölgy az egyetlen, aki érdeklődik az iránt, hogy itt történt valami. Az ember azt érezheti, hogy az egész világ minden mozdulatát mikroszkóppal figyelte a vörös szőnyegen, de ha most beírom a Google-be a nevem, az elmúlt 24 órából semmi híradás (szerk. megj.: az interjú a bemutató utáni reggelen készült, azóta több magyar nyelvű portál is beszámolt Anger Zsolt cannes-i jelenéséről). Bár tény, hogy az elmúlt két évben színészként nem alkottam semmi maradandót, inkább a csatornámon főzőcskéltem (szerk. megj.: PhotoKitchen – Anger Zsolt Konyhája), illetve rendezőként dolgoztam: én voltam a főrendezője a Séf meg a többiek című orosz licenszű hatévados sorozatnak, de sajnos azt egy évad leforgatása után a háború befullasztotta. Talán majd most.

– Említette, hogy a filmben kiemelt fontosságú esemény az 1956-os forradalom. Erről, mármint magáról a szabadságharc történelmi jelentőségéről, az eseményekről beszélgettek a kollégákkal, stábtagokkal?

– Nyilván, sokat. Silvio Orlando kollégám, az, aki a leginkább tisztában volt, van azzal, hogy mit jelentett ’56 nekünk, magyaroknak, illetve, hogy mi van most épp Magyországon. Vele sokat beszélgettünk. De egyébként érdekes az, hogy a film tulajdonképpen egy párhuzamos valóságot mutat be. A film főszereplője Giovanni – aki tulajdonképpen Nanni Moretti, hisz az alkotói filmek készítői, mint tudjuk, elsősorban saját magukról beszélnek –, történetében a valóság és a fikció keveredik. Nanni, ha nem is úgy, mint Tarantino –, aki úgy megváltoztatja meg a történelmet, hogy az hihető –, a filmben egy alternatív valóságot épít fel: az események nyomán az Olasz Kommunista Párt szakít a szovjetekkel. Ez a valóságban nem történt meg, de ad egy „fényesebb” lehetőséget a jövőre, hogy talán így is történhetett volna, és ma is boldogan oszthatnánk Marx és Engels tanait.

A hangulatot pedig Nanni sztereotip eszközökkel éri el, és bár a sztereotípia lehet pejoratív jelentésű, itt szerintem ez dicséretes. Ahogy nekünk Ady és Trianon, nekik az O sole mio és Anita Ekberg a szökőkútban csörgedezik az ereikben. A film által ezek előtt teszi tiszteletét fanyar humorral mesélve egy közel hetvenéves gyerek.

korábban írtuk

Cannes: Justine Triet zsebelte be az Arany Pálmát a nagy visszatérők elől, magyar filmet is díjaztak

Szombat este lezárult a 76. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál, mely számos alkotó nagy „visszatérését” jelentette, olyan rendezők új filmjeinek bemutatójára került sor a versenyprogramban, mint Aki Kaurismäki, Wim Wenders vagy Ken Loach.