Ez úgy nyilvánult meg a szüleim életében, hogy jártak templomba, részt vettek ünnepekkor az úrvacsoraosztáson, de amikor különböző nehézségek jöttek az életükben és kellett volna egy pici hit ahhoz, hogy változtassanak, soha nem mertek. Akkor láttam, hogy igazából nekik nincs hitük. Nekem Isten nagy álmaimat váltotta valóra. Nem volt pénzem, nem volt támogatásom, nem voltak jó anyagi háttérrel rendelkező szüleim, gyakorlatilag semmi nem volt meg ahhoz, hogy bejárjam azt a sportpályafutást, amit megtettem.

Nekem volt hitem, és nagyon nagy dolgokat kértem Istentől, mert bíztam benne. De nem csak a sport területén segített, mert közben egyetemet végeztem közgazdaság szakon, pedig az anyagi problémák miatt úgy tűnt, nem tudom befejezni a tanulmányaimat. Isten mindig ott volt, és az imádság volt az az eszköz, amelyre örökké tudtam támaszkodni. De igazából sportolóként arról szólt a hitem, hogy fel akartam használni Istent az álmaim, életcélom megvalósításához. Azért kellett nekem Ő, hogy megáldja az álmaimat, hogy sikeres és híres, mindig győztes legyek. Teljesen önzés volt ez részemről” – vallotta be.

Mindig azt éreztem, hogy ha a következőt megnyerem, akkor már leszek valaki, akkor már van értelme, hogy éljek. És mindig volt egy ilyen következő lépés, hogy ezt még meg kell szerezni. Istenhívő voltam, de nem jártam az Ő útjain. Ha az istenhívő embernek lehet célja, akkor az az, hogy Krisztus képére formálódjon. Bennem nem volt elég hasonlóság Krisztussal. Sokkal fontosabbak voltak a saját edzéseim. És volt ez az időszak, amikor csak a testi bálványok oltárán áldoztam. De abban is Isten gondviselését és vezetését érzem, hogy kezdtem belátni, ez nem vezet teljességre, egyik sporteredmény sem hoz beteljesülést, sem a világbajnoki cím, sem a profi státus.

Sok ember megkeresi azt az Istent, aki engedi, hogy ő azt az életet élje tovább, amelyet addig is, és nem néz szembe a felelősséggel. Az egyik alapvető dolog, ami Istenen keresztül szól hozzánk, az a lelkiismeretünk. Nagyon érdekes, hogy ha valaki olvassa a Bibliát, a lapjain azt írja, ami a lelkiismeretében visszaüt. Istent kell keresni a személyes csendességben, az imádkozásban, és így kell kialakítani egy kapcsolatot Vele. Nekem hatodikos korom óta van Bibliám, jártam református bibliaórákra és olvastam. Amikor Pesten éltem, egy nagyon jó baptista közösségbe kezdtem járni.

Felismertem, hogy bár sok minden van az életemben, mégsem érzékelem a lelki teljességet és azt, hogy a helyemen vagyok. Rájöttem, hogy ha élvezetekkel próbálom megtölteni az életemet, akkor lelkileg kiszáradok. Mert a testet tápláljuk, de a lelket nem annyira, vagy csak látszatból. És felismertem, hogy miben kell változnom, milyen dolgoktól kell megtisztítanom az életemet.”

Sok gyülekezet megkeres, református, baptista közösségek, katolikusok, és kérik, meséljem el azt, hogy voltam sikeres és a csúcson voltam valamiben, mégis Istent választom. Hívnak, hogy fiatalokhoz beszéljek. És megnyitja Isten a szívemet, hogy menjek és beszéljek, az időm és a figyelmem egy részét odaadom nekik, és gazdagabb leszek általa.”

De amikor látták, hogy járok reformátusokhoz is, baptistákhoz is, és néha még katolikus gyülekezetbe is, akkor felfogták, hogy én mindenben benne vagyok, ami Istenről szól. Amióta megtértem, nagyon sok ismerősöm ugyanígy elkezdte keresni Istent. Versenyzők felkészítésével is foglalkozom, és nincs a csapatomban olyan ember, aki ne járt volna velem imaházba vagy ne olvasna Bibliát. Sok embernek tudok bizonyságot tenni a hitemről.

Látják, hogy másképp veszem fel a harcokat, imádsággal és nyugodt hozzáállással. Az elején mindenkinek furcsa volt, de azt látom, hogy mindez jó hatással volt a környezetemre. Próbálom arra használni a viszonylagos ismertségemet, hogy az Ő nevét hirdessem és hogy megvalljam hitemet. Akinek van hite, az ne féljen megvallani. Azt szokták mondani a fiatalok, amikor előadást tartok nekik , hogy »ahogy te beszélsz Istenről, az menő«. Ha jól csináljuk, akkor ezt »menő« lesz mondani.”