A közért való felelősség mindenkor óriási, de az is nyilvánvaló, hogy abban a pillanatban, amikor elkészül egy alkotás, elkezdi élni a saját életét, elszakad alkotójától, „megrágja az idő vasfoga”, és a befogadók ítélkeznek fölötte. Érdekes, amikor a kész munkám egy hozzáértővel együtt szemlélem, aki a belső kapuit a szeme és szíve által teljesen ki tudja nyitni, és képes kritikusan nézni a művemet, akkor levetkőzöm. Nagyon furcsa ez a dolog, ilyenkor én is élesebben ítélkezem a munkám fölött, és jobban észreveszem a kevésbé sikerült részeket.

– Mikor mutatkozott meg először a tehetsége? Hogyan viszonyult édesapja, Vetró Artúr szobrászművészetéhez? Gyerekként az édesapja műtermében nőtt fel, később tanár-diák viszonyba került vele, aztán közös kiállításuk is volt…

– A minap hallottam éppen Eperjes Károlyt nyilatkozni a tehetség örökölhetőségével kapcsolatban, szerinte a tehetség nem, csak a képesség örökölhető.

Az első tanulmányom, az első fej, amelyet megmintáztam, Artemisz görög istennőé volt. Apám műtermében próbáltam ki, tizenegyedikes lehettem reálszakon, nem is voltak olyan gondolataim, hogy művész legyek. Viszont a környezet rendkívüli hatással volt rám, mert láttam apámat dolgozni, és végül kézbevettem én is az agyagot. Rajztanulmányokat készítettem, és észrevettem, hogy apám csendben figyel. Noha nem ösztönzött, a csendből, a vizsgálódásából éreztem, mintha meg lenne elégedve.

Végtelen variációk

– Mely anyaggal dolgozik legszívesebben? Mikor dől el, hogy a születendő alkotás végül milyen formában ölt testet?

– Mindenekelőtt a szobrásznak rajzolni kell tudnia. Az a szobrász, aki nem tud rajzolni, nagyobb lélegzetű művet sem tud létrehozni. Tehát az első lépés a rajz, kis vázlatok, melyek kiérlelődnek, papírból átformálódnak agyagszoborrá, térbe türemkedve, majd pedig ez átöntődik gipszbe. Az agyag átalakulhat égés folyamán terrakottává, időt állóbbá válik, nemesebb is. Gipszből is lehet gyönyörű műalkotásokat létrehozni, számtalan kiállításon láttam csodálatos dolgokat, például Henry Moore szobrait, akinek a műveiből a főiskolán is inspirálódtam.

Moore Haldokló harcosát láttam fázisokra bontva egy könyvben: drótok, rajtuk gipsz, folyamatosan rakta, agyagot nem is látott a mű, csak gipszből csiszolta hónapokon keresztül, majd egyszer ott volt a kész szobor gipszből, végül bement az öntődébe, és bronzzá vált. Mindenképpen megjegyzendő, hogy nem szerencsés, ha egy művész állandóan csak ugyanabból az anyagból dolgozik. Apám is figyelmeztetett, hogy mintázás után, ha van lehetőség, próbáljam a fát, a követ, öntessem ki bronzba, alumíniumba, mert akkor nemesedik a szobor igazából.

– A rajzoktatás mellett életművét domborművek, térszobrok, plakettek alkotják. Miben különbözik a szobrász látásmódja a grafikusétól vagy a festőétől?

– A művészetnek, az alkotói tettnek nem csak a misztériuma, hanem egyben a szépsége is a végtelen variációk lehetősége.

– Tanítványai közül kerültek ki szobrászok, művészek?

– Igen, Vargha Mihály például, vagy Weisz Attila, aki művészettörténetet tanít az egyetemen, de a fiaim is mindketten grafikusok lettek (Vetró B. S. András és Vetró Barnabás), őket is tanítottam.

– A gyermekei mellett a felesége is alkotó, grafikus, milyen egy ilyen miliőben élni és alkotni, mennyire kritikusak egymással?

– Bele-beleszólunk a kész munkába, de nem durván, csak amikor táborokban vagyunk, akkor alkotunk egymás mellett, máskülönben az alkotói folyamat nem közösen történik.

– Jelenleg min dolgozik, a mostani kézdivásárhelyi kiállítás után milyen tervek foglalkoztatják?

– Legutóbbi felkéréseim Fodor Sándor és Kányádi Sándor portréja domborművekben, melyek legnagyobb örömömre fel is fognak kerülni a Székelyföld szerkesztőségének épületére Csíkszeredában. Közben folytatom a saját sorozataim, melyekben óriási variációs lehetőség van,

Megrendelések között sincs holtidő, ilyenkor a kis vázlataimat kiteszem magam elé, ahogy Márton Árpád csíkszeredai festőművész is, figyelmeztetésként, hogy életre kelhessenek ezek a vázlatok kész munkaként. Ezt megjegyeztem és követem. Amúgy rengeteget tanulunk egymástól a művészi közösségben, táborokba járunk, ahol a barátok elmondják egymásnak a módszereiket, kitárulkoznak és segítik egymást.