Porrajmos, a szégyellnivaló

A mai, határon inneni és túli magyar társadalomban továbbra sem divat annak a múltnak a felemlítése, amelyet az ideológiák – adott esetünkben a kommunista rendszer – szemérmessége vagy hamis történelemértékelés a feledés tárházába zárt. A rendszerváltást követő múltfeltáró lendületben a nemzetet ért sérelmek kerültek előtérbe, átértékelésre. A zsidóságot sújtó vészkorszak újraértelmezése, esetenként nyílt tagadása, a felelősségek körvonalazása a történészek és a politika részéről folyamatosan zajlik, a cigányság meghurcolása azonban nem kapott elegendő figyelmet. A háború előtti Magyarországon a romákat nem sújtottak külön faji alapú jogszabályok – mint a zsidóság esetében –, de adminisztratív formájú megkülönböztetés azért mégiscsak létezett. A hivatalok aszerint osztották fel a roma népességet, hogy kóborló, félig letelepedett vagy állandó lakhelyű csoportról volt-e szó. A „letelepedett munkanélküli” és a vándor cigányságtól egyforma könnyen szabadultak, elsősorban őket kötelezték munkaszolgálatra, de a tényleges munkakörrel rendelkezőket is önkényesen osztották be munkára. A roma vészkorszak beálltát a nyilas hatalomátvételhez kötik, a háborús események és a nyilas közigazgatás „hiányosságai” következtében írásos bizonyítékok nélkül zajlott a romák elhurcolása, tömegsírba lövetése.

Úttörő magyarok

Rona Jutka hollandiai fotóművész Túlélők című fényképkiállítása és az erdélyi Csurkulya József cimbalom és a magyarországi Seres Vilmos klarinét duó cigány, dzsessz- és népzenéje nyitotta meg a brüsszeli eseménysorozatot. Rona Jutka zsidó szüleivel kétévesen került Hollandiába, ahol egy parasztcsaládnál rejtőzködve élte túl a vészkorszakot. A tény, hogy ennek a kérdésnek alig szentelnek figyelmet, vitte rá a túlélők mai hétköznapjait, hogy bensőséges kapcsolatok révén örökítse meg. Három-négy év alatt megvalósult munkája kezdetben sok ellenállásba ütközött, sok esetben a zárkózottsággal és a munka feladásának igényével találkozott.

Fontos és hézagpótló minden olyan, ma még elérhető visszaemlékezés, amely némi bepillantást nyújthat a történtekbe. Varga Ágota 2000-ben készült dokumentumfilmje a Porrajmos – Cigány holokauszt az oral history módszerével kíván emléket állítani az áldozatoknak – még ha töredékesen is. Úttörő jellegű munkája a svájci kormány egyik 1998-as kezdeményezésének köszönhetően született meg, amelynek célja a holokausztot átélő romák kárpótlása volt. A Nemzetközi Vöröskereszt közreműködésével kérdőíves felmérést végeztek Svájcban a túlélő romák körében, mintegy 500 kérdőív alapján válogatták ki azokat az eseteket, amelyek később a dokumentumfilm alapjait képezték. Varga Ágota két hónapon át járta az országot, gyűjtötte és válogatta össze a közlésre szánt anyagot.

Feloldozott elkövetők

A brüsszeli Balassi Intézetben bemutatott visszaemlékezések egyediségét a sorsközösség gerincét váratlanul érő kegyetlenség megélése jelentette. Az érintettek semmi előjelét sem észlelték a veszélynek, habár szemtanúi voltak a zsidók elhurcolásának, sok esetben részesei a munkaszolgálatnak. A beszélők zöme pontosan emlékszik a komáromi erődben átéltekre. „Még a lágerekben sem szenvedtünk annyit, mint a csillagbörtönben” – hangzott el. A film erős jelenetei a komáromi erődbe való visszatérés pillanatai, mivel az auschwitzi zarándoklathoz hasonló szokás nem él a romák körében, inkább a feledés igénye uralkodik a lelkeken. Megrázók a csendőrök szerepére való emlékezések, különös emberi sorsok bukkannak elő a múlt ködéből. Az akkor még gyermek roma üldözött felkeresi a ma ágyhoz kötött volt csendőrfeleséget és gyerekeit, akik semmit sem tudnak a történtekről. Az idős beteg asszony kezét fogva mesél a roma férfi, akit születése óta ismert a csendőr és felesége. Egész életüket ugyanabban a faluban élték le, de csak a filmnek köszönhetően mondja el elhurcolásuk történetét a csendőr fiának, aki megköveti őt a maga és apja nevében. A roma férfi embersége felülírja az átéltek borzalmát. Elgondolkodtató annak a csendőrnek az esete is, aki egy életen át őrizgetett egy teljes fényképalbumot a deportálás előtt lencsevégre kapott romákról. A véletlennek köszönhetően – ha vannak egyáltalán véletlenek – az egyik, akkor még gyermek túlélő így juthatott hozzá a családját ábrázoló egyetlen megmaradt képhez, amelyről levágták a csendőrt.

Rona Jutka és Varga Ágota azon döbbent meg a leginkább, hogy a túlélőknél a felejtés és a zárkózottság mellett folyamatosan jelenlévő szégyenérzet észlelhető. A szindróma jelentkezik Claude Lanzman Shoa című dokumentumfilmjében is, a csehországi kényszermunkára hurcolt felvidéki magyarok emlékezetében, a malenkij robotról visszatértek utóéletében. A november elején Kassán tartott, a roma holokausztot bemutató előadáson sem szívesen beszélt az átéltekről a jelenlévő túlélő, aki hatéves volt, amikor az apját elvitték mellőle, minden nap rá gondol, immár hetven éve. A szlovák állam azonban nem nyitott sem a kárpótlásra, sem a történtek beismerésére.

 Töredezik a hallgatás fala

Az uralkodó csend nem csak magyar jelenség, a második világháborút követő évtizedek során ritkán került sor a roma holokauszt tényének elfogadására. Pedig becslések szerint a roma áldozatok száma 300-500 ezerre tehető, pontos levéltári adatok hiányában azonban az eddigi kutatások nem hoztak végleges számot. A Porrajmos első intézményes megemlítése az események után majd 30 évvel, 1972-ben történt a Cigány Világszövetség párizsi kongresszusán. Ekkor nyilvánították augusztus másodikát a roma holokauszt emléknapjává: az 1944. augusztus 2-ról 3-ára virradó éjszakán Auschwitzban az SS több mint háromezer romát gyilkolt meg.

A nürnbergi perben is alig esett szó róluk, a fővádló R. H. Jackson csak az embereken végzett orvosi kísérletek taglalásakor utalt a roma áldozatokra, de kiváltó okként nem a faji indíttatást nevezte meg. A romákon végzett kísérletek bizonyítása is bonyolultnak minősült, csak Adolf Eichman perén említették. Az üldöztetést szociális, nem pedig faji okokra vezették vissza, így bárminemű kárpótlást visszautasítottak – és ez az indoklás ma is tartja magát. Simon Wiesenthal nácivadász kutatásai és az eredmények közreadása derített fényt a romák faji alapú megsemmisítésére.

A kérdés tudományos feldolgozása és az abból fakadó viták eddig roma–zsidó szembenállást is hoztak. A levéltári kutatásokra hivatkozó Karsai László történész szerint a romákat ért tragédia nem kimondottan faji indíttatású, ahogyan az a magyarországi zsidóság esetében kimutatható. Ismert tény, hogy sok esetben csak a munkaképeseket vitték német táborokba, a gyerekeket, öregeket hazaengedték. Maradjon azonban mérvadó Karsai tétele: egyetlen egy ember meggyilkolása is bűn!